A halálbüntetés, mint a jogellenes cselekvés legszigorúbb szankciója, hazánkban már az Árpád-kor idején elterjedt volt. A történelem során eltérő bűntettek képezték a halálbüntetés tárgyát, amelyet a jogellenes cselekményt végrehajtó vagy azt megkísérlő személlyel szemben szabták ki.
Szent István több jogellenes cselekedetet is ebben a formában szankcionált, valamint a „három csapás” elvére is érvényesült a halálbüntetés kiszabása, vagyis, ha valakit háromszor lopáson kaptak, azt halálbüntetéssel torolták meg. A szigorúbb törvényeket hozó I. Szent László már a lopást is halállal büntette, ha annak összege a 10 dénárt meghaladta, amely akkoriban egy baromfi értékének felelt meg. Hunyadi Mátyás uralkodása alatt már bővült a köre a halálbüntetéssel büntetendő cselekményeknek. A nemesi kúriák kifosztása mellett többek között az idegen pénzek behozatalát, az egyházak megszentségtelenítését és a rablást is halállal büntette. Werbőczy Tripartituma szerint a tolvajok, fosztogatók, gyilkosok és nemesek testi épségét sértők is „főbenjáró ítélettel” büntetendők.
A XVI. századra már kialakult a kivégzési módok tágabb köre, egyszerű és minősített kivégzési fajtákat alkalmaztak. Az egyszerű végrehajtási formái például az akasztás, vízbefojtás, a minősítettek pedig például a zsákba kötés, élve megégetés vagy a karóba húzás voltak. A büntetések közüli választást attól tették függővé, hogy az „elítélt gyötrelmeit súlyosabb esetekben fokozni vagy kegyelemből megrövidíteni kívánták”. Ebben az időszakban a török megszállás és vallásháborúk következtében a rablások és fosztogatások száma megnőtt, és ezekkel a büntetésekkel akarták a bűncselekmény elkövetésére vágyókat annak végrehajtásától elrettenteni.
Mária Terézia rendeletében megtiltotta a kínvallatásokat, azonban törekvései csak fia, II. József uralkodása idején vezettek eredményre. Mint ismert, bár a kalapos király a civil ítélkezésben eltörölte a halálbüntetést, de mivel halála előtt szinte minden rendeletét visszavonta, így a nemesi ellenállás következtében és külpolitikai kihívások hatására a halálbüntetések száma gyarapodott.
A XIX. században az élet kioltására irányuló szankciók közül a fővesztést és az akasztást ismerték, viszont a század közepéig a kerékbe törést is alkalmazták. Habsburg törekvéseknek köszönhetően sikerült lecsökkenteni a halálbüntetések számát, valamint a hosszas parlamenti viták és az előkészítő munkák egy büntető törvény létrehozását eredményezték. Szemere Bertalan olyannyira halálbüntetés ellenes volt, hogy az 1843-as Btk-javaslatból ezen büntetésnemet kihagyta, de konzervatív nyomásra nem fogadták el. Az 1878-as Csemegi-kódexben már csak a gyilkosság és felségsértés esetén szabták ki a legsúlyosabb ítéletet.
A XX. század fordulóján „közelinek tűnt a halálbüntetés kiiktatása a magyar büntetőjog rendszeréből”. A II. világháborút követően a halálbüntetéssel szankcionált bűncselekmények köre megváltozott és kibővült a háborús és népellenes bűncselekmények körével. Abban az időszakban kiszabott ítéletek egy részét a Markó utcai börtönben (BV Intézetben) hajtották végre. A Csemegi-kódex általános részét az 1950. évi II. törvény váltotta fel, ahol általános büntetési nemként szabályozták a halálbüntetést, mivel büntetőjogtudósok véleménye alapján hazánk még nem állt a megfelelő fejlődési fokon ahhoz, hogy a halálbüntetést eltöröljék. Az ítélet kiszabásakor már a társadalomra veszélyesség fokát is figyelembe vették, csak abban az esetben szabták ki, ha a büntetés célja más büntetéssel nem volt elérhető. Ezt a korszakot a 23/1990 (X. 31.) AB határozat zárta le, amelyben a halálbüntetést alkotmányellenesnek nyilvánították. Elmondható viszont az, hogy napjaink egy kiemelten vitatott témája a halálbüntetés, különösen olyan esetekben, mint a különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés.
Vadász Ernő esete - az utolsó kiszabott és végrehajtott halálbüntetés hazánkban
Vadász Ernő mostohagyermek volt, munkakerülő életmódot folytatott, ivott, így szinte következtetni lehetett arra, hogy később nem a megfelelő utat választja majd. Ha társával, Lakatos Istvánnal egy tiszakécskei kocsmába betértek, rettegés lett úrrá. A két barát 1986-ban, egy fizetésnapon kitervelte, hogy a kocsma egyik vendégénél, H. Józsefnél éjszaka látogatást tesznek. Bementek a nyitott lakásajtón, felébresztették a férfit, kezét összekötötték és fejére lepedőt húztak. A védekezésre képtelen férfi lakását átkutatták, közben felváltva verték őt, de pénzt a lakásban nem találtak. Mielőtt a helyszínt elhagyták volna, meg is fenyegették.
Egy hónappal előre kitervelték, hogy megfigyelik és megverik fizetésnapon J. Imrét és teljes fizetését elveszik tőle. A község elhagyatott részére mentek egy, a gyilkosság napján ellopott kerékpárral, ahol Vadász Ernő a sértettet leütötte, a nadrágját lehúzták a könnyebb átkutatás érdekében, ám nem találtak pénzt. Cserébe a sértett két csomag cigarettáját és fél liter pálinkáját vették magukhoz. Nem sokkal ezután a férfi kezdett magához térni, ám mindkét tettes különböző testrészeken rugdalni kezdte a sértettet, sőt, Vadász Ernő páros lábbal, fél méter magasról a sértett hasára ugrott. J. Imre száját egy műanyag zacskóval betömték, és a haldokló férfit magára hagyták, aki súlyos belső vérzések következtében meghalt.
Vadász Ernő és Lakatos István előre kitervelt és nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettét valósították meg; amely miatt Vadásznak halálbüntetést szabtak ki, társának pedig 18 évi fegyházbüntetést. Vadász Ernő ellen kiszabott halálbüntetést végre is hajtották, ez volt az utolsó kiszabott és végrehajtott halálbüntetés hazánkban.
