Tudtátok, hogy 1989-ben a Pepsi a világ hatodik legerősebb hadiflottájával rendelkezett? Igen, az a Pepsi, amelyik a Pepsi Colát gyártja, és igen, valóban volt egy hadiflottájuk. De hogy tett szert az üdítőital-gyártó óriás egy ilyen méretű arzenálra? Ezt a történetet dolgozza fel a cikkem.
Ahhoz, hogy megértsük pontosan mi is történt, egészen 1959-be kell visszautaznunk, a moszkvai nemzetközi vásárra. A vásáron az akkori amerikai elnök, Richard Nixon és a Szovjetunió akkori főtitkára, Nyikita Hruscsov szóváltásba keveredtek a két állam által kínált ételek minőségével kapcsolatban, amely később a „konyhavitaként” híresült el. Mielőtt azonban a helyzet eldurvult volna, Nixon a főtitkárt a Pepsi standjához kísérte, ahol Hruscsov gyanakodva ivott egy kortyot az üdítőitalból.
Mindez természetesen nem véletlenül történt így, mint utólag kiderült, Nixon a Pepsi akkori nemzetközi részlegének igazgatója, Donald M. Kendall kérésére kísérte a főtitkárt a Pepsi standjához. Így Hruscsov tudtán kívül vált egy hatalmas PR fogás részévé, amelyről, ha tudott volna, akkor a történet valószínűleg nem alakult volna ilyen furcsán a továbbiakban. Kendall egyébként biztosra ment, hogy nagyot szóljon az eset, rengeteg fotóst bérelt fel, hogy lekapják Hruscsovot, ahogy éppen az „imperialista üdítőitalt” szürcsöli, így nem véletlen, hogy a kép egy pillanat alatt bejárta a világsajtót, ezzel hatalmas reklámot biztosítva a Pepsi számára.
Az eset hatalmas lökést adott Kendall karrierjének, aki így hat évvel később már a Pepsi vezérigazgatói székében ült. Kendall tervei nem álltak meg a híres PR fogásnál, az álma az volt, hogy a Pepsi legyen a legtöbbet forgalmazott üdítőital a szovjet piacon. Hosszú tárgyalássorozat vette kezdetét, amely 1972-ben sikerrel ért véget, így a Pepsi lett a legtöbbet forgalmazott amerikai üdítőital a Szovjetunió határain belül.
Ennél a pontnál azonban felmerült a kérdés, hogy a Szovjetunió mivel fizessen a Pepsi szállítmányokért, ugyanis a keleti blokkon kívül a rubelnek nem volt értéke, így értelemszerűen a Pepsi abból nem kért. A válasz a vodka volt. A szovjetek az egyébként kifejezetten jó minőségű Sztolicsnaja vodkával fizettek a Pepsiért, és ez az állapot uralkodott egészen az 1970-es évek végéig.
A ’70-es évek végén azonban újabb problémával találták szembe magukat az üzlettársak, a Szovjetunióban 1972-höz képest exponenciálisan növekedett a Pepsi fogyasztás mértéke, ezzel szemben az USA-ban a Pepsi közel sem tudott annyi Sztolicsnaja vodkát értékesíteni, hogy fedezni tudják vele a Szovjetunió Pepsi fogyasztását. Új megállapodás kellett.
A rubel továbbra sem ért semmit, a vodka már nem volt elég, az alternatíva a tengeralattjárók!
1989-ben az új megállapodás szerint a Pepsi az üdítőitalért cserébe 17 szolgálatból kivont szovjet tengeralattjárót, egy fregattot, egy cirkálót és egy rombolót kapott. Ugyan a cég ezeket a javakat nem tartotta meg hosszú ideig, de arra elég volt, hogy el lehessen mondani, hogy a Pepsi pár napig igenis tengeri nagyhatalomnak számított.
Az ügylet már akkoriban is köztudott volt az Egyesült Államokban, így a Coca-Colával folytatott rivalizálás terén is egy jó PR fogásnak számított, hogy a Pepsi egy valódi flotta tulajdonosa volt. Egészen konkrétan azzal viccelődtek, hogy a Pepsi a kólaháborúban a tengeren próbálja kivívni a győzelmet. A Pepsi nem hagyta szó nélkül a politikát sem, Kendall George Bush elnök nemzetbiztonsági tanácsadóját fricskázta azzal, hogy „mi gyorsabban fegyverezzük le a Szovjetuniót, mint ti”.
Ezt követően a Pepsi megvált a flottájától, azokat egy svéd cégnek adták el, akik ócskavasként feldolgozták az egyébként komoly ütőerővel bíró szovjet hadimonstrumokat.
