2019. december 20-án a holland legfelsőbb bíróság, a Hoge Raad, megerősítette az Urgenda klímaügyben hozott korábbi ítéleteket, megszületett a jogerős döntés a felperesek javára. Ennek értelmében a bíróság megállapította, hogy a holland kormánynak kötelessége 2020 végéig az 1990. évi kibocsátáshoz képest legalább 25%-kal csökkenteni Hollandia üvegházgáz- (ÜHG) kibocsátását.
Fotó: Urgenda / Chantal Bekker
A felperesek a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséért küzdő holland Urgenda Alapítvány („Urgent Agenda”) és 886 holland állampolgár. Keresetük elsődlegesen annak megállapítására irányult, hogy a holland állam ÜHG-kibocsátáscsökkentési intézkedései sértik az állampolgárok alapvető jogait. Álláspontjuk szerint az állam túl keveset tesz a klímaváltozás okozta káros hatások elkerülése, megelőzése érdekében, így az állam kötelezését kérték szigorúbb és gyorsabb mitigációs lépésekre.
Az elsőfokú ítéletet 2015-ben hozta meg a Hágai Kerületi Bíróság, majd a holland kormány fellebbezését követően 2018-ban a másodfokú Fellebbviteli Bíróság helybenhagyta az ítéletet. Végül 2019-ben, a Hoge Raad mellett működő főtanácsnok álláspontját követve, a Legfelsőbb Bíróság jogerősen is a felperesek javára döntött.
Több jogalap is felmerült a kereset alátámasztására, nemzeti és nemzetközi jogi norma megsértése is - a holland polgári törvénykönyvben (Burgerlijk Wetboek) megfogalmazott gondossági kötelem, illetve az Emberi Jogok Európai Egyezményében (EJEE) foglalt egyes emberi jogok. Az érvelés szerint ugyanis Hollandia elfogadta a Cancún-i Megállapodást, amelynek értelmében a felek megállapodtak, hogy 2020-ra 25-40%-kal csökkentik üvegházhatású gázok kibocsátását 1990-hez képest, ezzel elkerülve a 2 ° C-ot meghaladó átlaghőmérséklet-növekedést. Azonban Hollandia konkrét ÜHG-csökkentési intézkedései messze elmaradnak a megelőzésére alkalmas mértéktől, ezzel egyrészt gondatlanságból kárt okoz az állampolgároknak, másrészt megsérti az EJEE 2. cikkében megfogalmazott élethez való jogot, illetve a környezetvédelmi garanciákat is magában foglaló a magán- és családi élet tiszteletben tartásához való jogot (8. cikk).
2011-ben a holland kormány 30%-ról 20%-ra csökkentette a 2020 végéig teljesítendő cél mértékét. Ezzel az évszázad második felére irányozott elő drasztikus és gyors csökkentést, amely a felperes, illetve a bíróságok érvelése szerint sem teljesíthető. Ennek természettudományos alapja van, amellyel szemben a kormány nem tudott helytálló érveket felállítani. A klímaperek jogdogmatikai problémáit pont a természettudomány jogtudománytól eltérő szemlélete adja. Az okozatiság, illetve annak bizonyítása jelenti a legnagyobb kihívást, de az Urgenda-ügyben a bíróság éppen, hogy helyt adott a felperes érveléseinek.
A kormány védekezése, majd fellebbezése is több pontra épült. Ezek közül az egyik, hogyha Hollandia szigorú mitigációs lépéseket hozna, akkor ezek az intézkedések mozgásteret teremtenének más uniós országok számára, hogy megnövekedjen ÜVG-kibocsátásuk. Ez az álláspont természetesen nem tartható, minden uniós ország maga felelős a saját kibocsátásáért. Az alperes azt is állította, hogy az üvegházhatást okozó gázok hollandiai kibocsátása abszolút értelemben és a globális kibocsátáshoz képest is minimális, de ebben a bíróság úgy foglalt állást, hogy a holland ÜHG-kibocsátás és a klímaváltozás globális jelensége közötti okozati kapcsolat jogi szempontból „kielégítően szoros”. Az is elhangzott, hogy a 25-40%-os csökkentés az aláíró országokra közösen vonatkozik, nem külön egy-egy államra. A kormány nem indokolta meg, hogy miért kellene Hollandiára alacsonyabb kibocsátáscsökkentési százalékot alkalmazni, mint az aláíró országokra összességében, így ez az érv sem állta meg helyét.
Felmerül a kérdés, hogy a klímapolitika ambíciószintjének meghatározása politikai vagy jogi kérdés. A holland kormány érvelése szerint politikai kérdés, amely kormány és a parlament hatáskörébe tartozik, az igazságszolgáltatás feladata annak eldöntése, hogy a döntések meghozatalakor a másik két hatalmi ág a törvény keretein belül maradt-e. Azonban az idevonatkozó nemzetközi megállapodások jogi kötelezettséget a célszám elérésére nem tartalmaznak. Illetve a Legfelsőbb Bíróság azt is elismerte, hogy az EJEE végrehajtásában az államok széles diszkréciós jogkörrel rendelkeznek, így a kormányzat szabadon jogosult dönteni. Ugyanakkor a holland alkotmány értelmében a bíróság köteles az egyén számára is jogvédelmet nyújtani, ennek értelmében, ha a mitigációs cél nem alkalmas az állampolgárok alapvető jogainak védelmére, akkor a klímapolitika sarokszámait a bíróság is megállapíthatja. Ez nem jelenti a tényleges intézkedések meghatározását, nem korlátozza az ehhez szükséges jogalkotási lépéseket.
A jövőben valószínű, hogy a klímaperek száma és típusa növekedni fog, ez az egyik legdinamikusabban fejlődő terület. Ezt segíti a nemzetközi jogszabályok erősödése, a tudományos bizonyítékok bővülése, vagy akár a közvélemény növekvő nyomása a klímavédelem iránt. Az Urgenda-ügy egyfajta paradigmaváltást is jelentett, hiszen ez volt az első olyan klímaper Európában, ahol a kormányt saját legfelsőbb bírósága marasztalta el. Precedenst teremtett és később a mintájára számos hasonló per - bár más-más jogalappal - indult nemzeti bíróságok előtt.
