Amikor perekről, jogvitákról van szó, általában egy bűnügyre, vagy akár egy rosszemlékű polgári pereskedésre gondolunk, amiből jobb kimaradni. Pedig nagyon sokféle eljárás létezik, még a kánonjog körén belül is. Ilyen például a szentté avatási per, amelyben egy, akár hosszú ideje elhunyt személy életének eseményeit kell megvédeni az egyházi bíróság előtt.
A Magyar Katolikus Lexikon definíciója szerint a szentté avatás: „tévedhetetlen pápai kijelentés, mellyel a pápa a szentté, boldoggá avatás szertartásában ünnepélyesen kihirdeti valakiről, hogy a mennyországban a megdicsőültek között van, és tiszteletét az egész Egyház számára előírja.” Ezt egy hosszú vizsgálati, bizonyítási eljárás előzi meg, amelynek jelenleg hatályos eljárásrendjét II. János Pál pápa 1983. I. 25: Divinus perfectionis magister c. apostoli konstitúciójában dolgozta ki, majdnem 2 évezrednyi, sokszori változás után.
A legelső, helyi szakaszban az avatandó halála után legalább öt év elteltével bárki bejelentheti az erre való igényét az illetékes püspöknél, és gondoskodnia kell egy posztulátor kinevezéséről. A posztulátor egy, a teológiában, kánonjogban és történelemben jártas személy, aki egyfajta ügyvédként jár majd el, ő az, akinek mindent meg kell tennie az ügy előrehaladásáért. A püspök egyébként hivatalból is eljárhat, ebben az esetben ő nevezi ki a posztulátort.
Ezt követően megkezdődik a kutatómunka az elhunyt életével kapcsolatosan; az írásait elemzik, csodákat keresnek, felkeresik azokat, akik ismerték, azaz olyan bizonyítékokat keresnek, amelyek később a perben megállják a helyüket. Ezt követően amennyiben elégségesnek találják a bizonyítékokat (az ezeket tartalmazó anyag több ezer oldalnyi szokott lenni), azokat két példányban, a személy írásaival kiegészülve, lepecsételve Rómába küldik, majd kezdődik a második szakasz.
A második szakasz a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériuma előtt zajlik, és egy új, helybeli, posztulátor kerül kinevezésre, ugyanúgy a kezdeményező által. Miután elismerték az egyházmegyei eljárás szabályszerűségét, a posztulátor, és társai készítenek egy keresetnek megfelelő összefoglaló iratot, ami, miután egy, a Dikasztérium által kijelölt személy (relator) ellenőrizte, kinyomtatásra kerül. Ezt követően az elkészített kereset alapján az ügy egy 9 teológusból álló bizottság elé kerül, amely vizsgálja a szentté avatáshoz szükséges erények hősies fokban való gyakorlását, és az életszentséget (vagy a vértanúságot). Ők is kiegészítik a véleményükkel, majd feljebb küldik egy 7 bíborosból álló bizottsághoz, az ő egyetértésükkel kerül az egész a pápa elé, akinek jóváhagyásával lezárul az életszentséget igazoló szakasz.
A harmadik szakasz talán az, ami a legérdekesebb, és egyben ez válthatja ki a legtöbb vitát is: a csoda kivizsgálása. A vértanúk esetében 1, a többiek esetén 2 bizonyított csodára van szükség. A csoda, a definíció szerint olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek tapasztalataink, ismereteink, a tudomány fényében. Ez is helyben, egyházmegyei szinten kezdődik, majd hasonlóan megy tovább, mint az életszentségi vizsgálat, egészen a teológusi szakaszig, ahol egy extra lépéssel egészül ki a folyamat. Egy hét orvosból álló bizottság vizsgálja, hogy mivel a csodák 99%-ában gyógyulásról van szó, az eset tudományosan magyarázható-e. Amennyiben nem, újra a 7 teológus elé kerül az ügy, onnan a pápa elé, aki kiadja a boldoggá avatásról szóló dokumentumot. Ezt követően az immár boldog státuszba lépő szent-jelölttel kapcsolatban még egy csodát kell igazolni a fent leírt módon, ezután kerülhet sor a szentté avatásra egy ünnepélyes aktussal, általában a Vatikánban, de előfordult, hogy máshol is elvégezték.
A folyamat hosszúságának ellenére is csak Ferenc pápa regnálása alatt 912 szentet kanonizáltak (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ebben egy 813 tagú vértanú-csoport is benne van). A legutóbbi avatásra idén februárban került sor, októberben 14 fő kapja majd meg ezt a rangot.
