James Bulger halálának sokkoló története nem csak az angol, de a nemzetközi jogrendszerre is hatással volt, különös tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának jogértelmezésére.
1993 február 12-én, egy angol kisvárosban, Bootle-ben a kétéves James Bulger éppen az édesanyjával vásárolt a helyi bevásárlóközpontban, amikor az anyja mellől elkóborolt kisfiút kézen fogta és magával vitte két tízéves fiú, Robert Thompson és Jon Venables. Órákig sétáltak vele a városban, az aggódó járókelőket pedig vagy azzal nyugtatták, hogy az egyikük öccse, és vigyáznak rá, vagy azt mondták, hogy csak egy talált gyerek, akit éppen a rendőségre kísérnek. Nagyjából 38 szemtanú látta őket, végül azonban egyikük sem tartóztatta fel a különös triót. Az útjuk végén egy közeli csatornához mentek, ahol a két fiú bántalmazta a gyermeket. Ezután egy elhagyatott vasúti sínhez vitték, ott addig kínozták, verték, amíg bele nem halt, majd a vonatsínekre fektették. Két nappal később találtak csak rá. Az apró testet összesen 42 sérülés borította.
A tárgyalás lényegi részére végül 1993 novemberében, Lancashire-ben, a Preston Crown Court-on került sor, ahol a két fiú felnőttként állt a bíróság előtt. A tárgyalás során Richard Henriques, a vád képviselője cáfolta a „doli incapax” vélelmet. („A doli incapax vélelme azt mondja, hogy a kiskorú tudata még nem fogja át cselekedete bűntetti jellegét.”) A fiúkat végül bűnösnek találták. Az ügyben eljáró bíró benyújtotta a beszámolóját a belügyminiszternek, amelyben azt javasolta, hogy a büntetésük 8 év legyen, azt is jóváhagyta, hogy nyilvánosságra hozzák a két kiskorú nevét, mivel szerinte a közérdek felülírta a vádlottak érdekeit. Az angol legfelsőbb bíróság elnöke azt tanácsolta a belügyminiszternek, hogy a büntetési tételt emelje fel 10 évre. Az ítélethirdetést követően a felháborodott polgárok egy csoportja aláírásgyűjtést kezdeményezett annak érdekében, hogy hosszabbítsák meg a két elkövető büntetését. A 280.000 aláírást végül Michael Howard akkori belügyminiszternek adták át, aki ezek után bejelentette, hogy a büntetésük alsó határát 15 évre emeli. Ezt az ítéltet azonban 1997-ben hatályon kívül helyezték.
1999-ben a két fiú érdekeit képviselő ügyvédek fellebbeztek az Emberi Jogok Európai Bíróságához arra hivatkozva, hogy a tárgyalás nem volt igazságos, mert a fiúk a korukból fakadóan nem voltak képesek felfogni a helyzet komolyságát, emiatt igazságtalanul kezelte felnőttekként őket a bíróság, valamint kifogásolták azt is, hogy a belügyminiszter állapította meg a büntetésüket. Szerintük mindezzel az angol bíróság megsértette az Emberi Jogok Európai Egyezménye I. Fejezetének 3., 5., 6. illetve 14. cikkeit.
Az EJEB megállapította, hogy nem történt szabályszegés a 3. cikkel kapcsolatban, amely a kínzás tilalmát mondja ki. Továbbá leszögezte, hogy büntetés végrehajtására az angol joggal összhangban került sor, így kizárta az 5. cikk első bekezdésének megsértését, amely a szabadsághoz való jogra vonatkozik.
Ugyanakkor azt a döntést hozta, hogy a 6. cikk első bekezdésébe ütközött a tárgyalás lefolytatása. Annak ellenére ugyanis, hogy különleges szabályokat léptettek életbe azért, hogy biztosítsák a vádlottak megfelelő részvételét a tárgyaláson, a köz nyomásából, továbbá az ügyet övező felindulásból, az éretlenségükből és érzelmi felindultságukból fakadóan nem valószínű, hogy megfelelően segítséget tudtak kérni a védőiktől, vagy érdemben hozzá tudtak járulni a saját védelmükhöz a tárgyalás során. Ezáltal az angol bíróság megsértette a tisztességes tárgyaláshoz való jogukat. Szintén ezen bekezdésbe ütközőnek találták továbbá, hogy a belügyminiszter a brit kormány akaratától függően határozta meg a büntetésüket. Azzal pedig, hogy a belügyminiszter maga határozta meg a büntetésük mértékét, kizárta a bírói ellenőrzés lehetőségét, ezzel pedig megsértette az Egyezmény 5. cikkének negyedik bekezdését, amely kimondja, hogy minden letartóztatott személynek joga van olyan eljáráshoz, amely során az őrizetbe vétel törvényességéről a bíróság rövid határidőn belül dönt, és ha azt törvényellenesnek ítéli, szabad lábra helyezést rendel el.
Végsősoron leszögezte a Bíróság, hogy jelen ítélete nem helyezi hatályon kívül az ügyben hozott ítéletet, és semmiképpen nem menti fel a két vádlottat.
James Bulger szülei 1999 szeptemberében szintén az EJEB-hez fordultak, de nem tudták meggyőzni a Bíróságot arról, hogy nekik, mint az eset által érintetteknek beleszólást kellene kapniuk a büntetés idejének meghatározásában. Jon Venablest és Robert Thompsont végül 2001 júniusában engedték szabadon, 8 javítóintézetben eltöltött év után.
