„Pollyanna összeráncolt homlokkal gondolkodott. […] Játszottam, de nem is vettem észre, hogy játszom. Az ember, ha belejön, sokszor van vele így. Annyira megszoktam már, hogy mindig keresek valamit, aminek örülhetek. És higgye el, legtöbbször sikerül is. Csak éppen türelem kell hozzá."
Mindannyian hallottuk már azt a közhelyt, hogy minden rosszban van valami jó. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kliséről lehet írni egy könyvet, ráadásul olyan népszerűt, hogy később folytatás is született belőle? Eleanor Emily H. Porter 1913– ban írta Az élet játéka című regényét, amellyel nagy sikert aratott az Amerikai Egyesült Államokban, és később nemzetközi ismertségre tett szert általa. Az írónő többségében novellákat írt, és a „gyermekirodalom klasszikusaként” tartják számon.
Az élet játékának főszereplője Pollyanna, aki elárvul és így nagynénjéhez kerül. Polly kisasszonynak egyáltalán nincs ínyére, hogy unokahúga betolakodott az ő tökéletes, neveletlen gyermekkacajt nem tűrő palotájába, azonban nincs más választása, mint befogadni a kislányt. Pollyanna nehéz körülmények között nőtt fel, édesapja misszionárius lelkész volt, egyedül gondoskodott lányáról. Mivel nehezen éltek meg, a havonta érkező missziós hordókban érkező adományok segítették a mindennapjaikat. Az egyik ilyen hordó érkezéséhez köthető az édesapa által kitalált játék, ami történetünk legfontosabb eleme lesz. Pollyanna nagyon szerette volna, hogy az akkor érkező hordóban egy baba várjon rá. Sajnos csalódottan kellett konstatálnia, hogy abban semmilyen játék nincs, csak egy pár mankó lapult az alján. Az elkeseredett kislányt az édesapja azzal vigasztalta, hogy milyen csodálatos, hogy neki nincs szüksége ezekre a járássegítőkre, mert egészséges! Ekkor kezdték el játszani az élet játékát: mindenben keresni kell valamit, aminek örülni lehet. Első olvasatra egészen egyszerű feladványnak tűnik, de egyes helyzetekben igenis nagy kihívást jelent egy kilátástalan szituációban arra gondolni, hogy vajon minek is örülhetünk, az éppen minket sújtó szerencsétlenség kapcsán. Pollyanna azt követően sem hagyta abba a játékot, hogy a Harrington-kastélyba került, és szépen lassan minden új ismerősének megtanította - még zord nagynénjének is.
Miért ajánlok egy egyszerű nyelven megírt, bájosnak nevezhető gyermekregényt? Mivel a könyv mondanivalója sokkal több, mint amit maga a cselekmény elmesél. Egyértelműen azok közé az „életformáló olvasmányok” közé tartozik, ami a polc legkiváltságosabb részén kap helyet, és amit még azok a könyvmolyok is szamárfülesre olvasnak, akiket nagyon zavar, ha az oldalakon bármilyen gyűrődés meglátszik.
Én általános iskolás koromban ismerkedtem meg Eleaner H. Porter irományával, amikor is olyan nagy lelkesedéssel kezdtem el otthon áradozni arról, hogy „Pollyanna hihetetlen játékot tanított nekem”, hogy nemcsak a szüleim, nagyszüleim is kedvet kaptak ahhoz, hogy belevessék magukat a történetbe. Ez is azt bizonyítja – amit azóta én is tapasztaltam, mivel később idősebb fejjel is többször elővettem-, hogy ez a mű egyáltalán nemcsak gyerekeknek szól. Felnőttként már sokkal jobban érthető, hogy az, amit az olvasónak bemutat, az egy életfilozófia, a pozitív gondolkodásnak gyermeki nyelven megírt verziója. Mire az utolsó oldalra érsz, észre sem veszed, és már te is játszod a játékot.
