A PPKE JÁK Hallgatói Lapjának blogja

Vizes jogesetek

2013. november 04. - Ítélet

SHARKBOY

Vége a nyárnak és a strandszezonnak… Hála istennek, teszem hozzá, hisz ezúttal nem vendégként jártam a különféle vizes helyekre, hanem csúszdaőrként, és őszintén kijelenthetem: ez volt eddig a legstresszesebb állásom! Ebben a cikkben aquaparkokról, strandokról, nehéz munkakörülményekről, felelőtlen, agresszív fürdőzőkről, szabályszegésekről és a diákmunkások kiszolgáltatottságáról lesz szó. Egy megkeseredett „csúszdakomornyik” beszámolója következik, amolyan „vizes jogesetek” gyűjteménye.

Korábban versenyszerűen úsztam és vízilabdáztam. A fél életemet uszodákban töltöttem, ezért tavaly ősszel lelkesen jelentkeztem egy hazai élményfürdőbe. Miután hibátlanra sikerült a csúszdakezelői vizsga, alártam egy szerződést a munkát közvetítő diákszövetkezettel, hogy hét hónap alatt ledolgozok 450 órát. Ha valaki nem teljesíti az előírt óraszámot vagy megszegi a munkáltatónál a magatartási szabályokat, vissza kell fizetnie a szövetkezetnek a vizsga árát: 25.000 Ft-ot! (Nem értem, miért került ilyen sokba az a kétoldalas, könnyű teszt.)

Másnap már kezdtem is a fürdőben. Körbevezettek. A főnök elmondta, hogy négy helyszínen kell dolgozni, és óránként váltjuk egymást (forgás). Az első munkanapom szuper volt. Kedd lévén alig akadt vendég és tennivaló. Csak ültem a víz mellett az előírásos munkapólóban (ára: 1000 Ft, melyet levontak az első fizumból), az otthonról hozott fürdőnadrágban, kezemben a walkie-talkieval és áldottam az eszem, amiért jelentkeztem ide. Még friss voltam és optimista. Magamból indultam ki: annak idején a barátnőmmel vendégként mindig betartottam a szabályokat ezen a helyen, ezért azt gondoltam, mások is ezt teszik majd, így nem lesz semmi dolgom. Tehát úgy éreztem, ez ideális állásnak igérkezik…

Aztán hatalmasat csalódtam s megutáltam ezt a helyet! Rádöbbentem, hogy ez egy rendkívül monoton, unalmas, sőt veszélyes munka, sok konfliktussal és óriási felelősséggel. Csak hétvégén kaptam műszakot, amikor eleve többen vannak. Az egyik őrhelyen például három csúszda üzemel, vagyis három lovat kell megülni egy fenékkel. Ez a hétvégi „csúcsforgalomban”, 12 órán át kivitelezhetetlen. A csúszdák messze esnek egymástól, és amikor kilométeres sorok kígyóznak előttük, nem is lehet átlátni az emeletet a tömeg miatt. Reggel tíztől este tízig kellett dolgozni, ami nagyon fárasztó volt. Először is ott van a hőség. Télen még elmegy, de nyáron, amikor amúgy is 40 fok volt, a fedett térben erre rájött még úgy 15 fok. Ezek a zárt, török gyártmányú csúszdák valóságos csőkolosszusok, melyek az emeletről kígyóznak le egészen a földszintig, és szinte teljes terjedelmükkel kint vannak a szabadban, ahol éri őket a nap. Ráadásul jól vezetik a hőt, így a belsejükben megrekedt forró levegő visszaáramlik az indítóhelyiségbe. A bejáratuknál – ahol őrködni kell – nem ritkán 60° C-t mutatott a higanyszál! Árnyék vagy ablak nincs, a levegő nem mozog, a párát szinte vágni lehet. Gyakran már a vendégek is panaszkodtak a kibírhatatlan hőségre, pedig rajtuk mindössze egy fürdőruha szerepelt és bemehettek a vízbe vagy a zuhanyzóba. Nekünk dolgozóknak azonban meg volt tiltva, hogy levegyük a munkatrikót. Néha amikor már nem bírtam tovább és az ájulás kerülgetett, bemásztam a csúszdába, és lelocsoltam magam enyhülést remélve. Ám a víz nem igazán hűtött le. Hiszen az is 33 fokos volt… Az ember itt úgy érezheti magát, mint egy szaunában, vagy egy gőzkamrában. És nincs hová menekülni, egész nap ott kell állni (még leülni sem lehet, mert a diszpécserek nézik a kamerán az alkalmazottakat)… Itt aztán lehet izzadni. Muszáj ilyenkor inni valamit, ám munkavédelmi folyadék – hiába kötelező – nem mindig akadt a személyzeti hűtőszekrényben.

Sajnos a csúszdák – dacára annak, hogy hosszúak és kanyargósak – kiváló akusztikával rendelkeznek. Amit a legalján mond vagy kiált valaki, az olyan, mintha mellettem hangzana el. Éppen ezért a másik nagy probléma az elviselhetetlenül idegesítő, bántó sipákolás. Mint tudjuk, az állandó zajártalomnak kitett személy ingerült lesz és elfárad. Mindig ugyanaz a mókuskerék: rosszul vagyok, nem jön a váltás, nem telik az idő… mikor lesz már forgás…? hol van még az este tíz óra?

De nem a meleg, és nem a zaj volt a legrosszabb, hanem az a sok faragatlan, agresszív, rendetlenkedő vendég. Egy részük betartja a szabályokat, ám a többségük rengeteg fejfájást okoz: az egyszemélyes csúszdákba beugrálnak hárman, öten egyszerre, vagy nem várják meg a zöld jelzést és a tilosban akarnak elindulni. A csúszdák mellett feliratok, piktogramok tájékoztatnak a szóba jöhető és a tiltott testtartásról; az érkezőmedence mélységéről, arról, hogy nem szabad ékszert viselni, stb. Mindenkire érvényes ez az utasítás, erga omnes jellegű, de igazából senki sem nézi meg. Sok vendég sportot űz abból, hogy fölösleges, buta kérdésekkel tartson föl, és ugráltasson, elterelve a figyelmemet a komolyabb helyzetekről. Mondjak műszaki adatokat a csúszdáról. Fogjam meg a papucsát. Terítsem oda a törülközőjét. Hozzam föl az öltözőből a búvárszemüvegét. Egyszer kifakadtam: „Könyörgöm, mi vagyok én, csúszdakomornyik?! Ne hozzak egy koktélt két csobbanás között?”   

Sokszor szinte gitároztak az idegeimen! Ha egy nyári műszak során mindössze kétszer-háromszor inzultáltak vagy tettek becsületsértő megjegyzéseket, akkor az még egy nyugis napnak számított. Nem csoda, hogy minden reggel gyomorgörccsel indultam munkába. Úgy éreztem, csapdában vagyok: aláírtam, hogy ledolgozom a 450 órát, és sajnos már nem lehetett kiszállni. Békés természetű, nyugodt fiú vagyok, de itt nem egyszer felhúztak. Elismerem, hogy drága a belépőjegy, nagy a tömeg (főleg hétvégén, iskolai szünetben), tehát valóban sokat kell sorba állniuk a csúszdák előtt, de azt már nem értem, miért a szerencsétlen diákmunkásokat támadják ezért. Akkor is, ha kevés a csúszógumi, vagy ha nem üzemel az egyik csúszda. Szegény diákot a legkönnyebb hibáztatni. Folyton rajtunk csattant az ostor. A legtöbb vendég úgy véli, azt csinálhat, amit csak akar, s nem érti, miért szólnak rájuk ezek a csúnya csúszdaőrök, hogy nem szabad piros lámpánál indulni, és a többi... Hányszor hallottam ezt a faragatlan szöveget: „De hát én kifizettem a többezer forintos jegyet, és te még megmondod, hogyan csússzak?!” Én ilyenkor mint leendő jogász elmagyarázom nekik, hogy nem számít, mennyi pénzt hagytak ott a kasszánál, be kell tartaniuk a szabályokat és punktum. Nincs olyan, hogy aki megvette a drágábbik belépőt, arra nem vonatkoznak a tilalmak. Mert azzal, hogy valaki jegyet váltott, kvázi szerződést kötött a fürdővel, és elfogadta, sőt magára nézve kötelezőnek ismerte el a házirendet. Így aztán feleselés, grimaszolás nélkül követnie kéne az utasításaimat. Ellenkező esetben, ha többszöri figyelmeztetés ellenére sem hagyja abba a szerződésellenes magatartást, mi alkalmazottak jogosultak vagyunk megtagadni tőle a szolgáltatást, sőt akár ki is tilthatjuk.

A fürdőben magasságkorlátozás van. A falon egy (lekopott) csík jelzi a minimum határt: 130 cm. Ez alatt a gyerek nem csúszhat le… Csakhogy ezt veszélyes közölni egy amúgy is agresszív, követelődző szülővel. Nincs is rosszabb egy felháborodott, széttetovált, kigyúrt Bulldog Apucinál, akinek megtiltották, hogy a gyereke résztvehessen egy jó mókában. Ilyenkor mintha egy tornádó dühe csapna le ránk. Beszól, fenyegetőzik, hogy kirúgat vagy „megvár munka végén a parkolóban”, és persze jön a már untig ismert szövegével, hogy ő kifizette a drága jegyet, így nézete szerint joga van a gyerekkel ott csúszni, ahol csak akar… Nem értem, miért dühöng ilyenkor a szülő, amikor a pénztárnál előre felhívták a figyelmét a magasságkorlátozásra, sőt a házirend elolvasható a bejáratnál és a cég honlapján is tanulmányozható. Tehát a vendég elvileg tudta vagy tudnia kellett a szabályokat a jegyvásárláskor. Ezek tudatában váltott belépőt (vagyis kötött szerződést), ergo beleegyezett abba, hogy csak bizonyos feltételek mellett lehet igénybe venni a szolgáltatásainkat. Szóval ott a csúszda mellett hiába tombol a sok hisztérika, hogy neki fogalma sem volt erről a korlátozásról, hiszen ignorantia juris non excusat. A jog nemtudása nem mentesít. Csakhogy ezt a jogelvet nehéz megértetni egy nyolc általánost végzett, erőszakos figurával, aki eleve úgy jön oda, hogy őt már „megsértették” a magas beléptidíjjal. Habár véleményem szerint nem a jegy drága – ennyi vizes attrakcióért ez nem sok –, inkább a magyar fizetések alacsonyak.   

Vérlázító, hogy egyes nemtörődöm, lusta kollégák a minimum magasság alatti gyerekeket is leegengedik a a csúszdákon, így azok hozzászoknak ahhoz, hogy akadálytalanul csúszhatnak. Ha első alkalommal senki sem tiltja meg a gyereknek a dolgot, akkor később joggal érezheti úgy, hogy neki ezt szabad. A szülei is azt hiszik, a szakadatlanul ismétlődő gyakorlattal megszűntethetik a jogellenességet, kvázi elbirtokolva az ahhoz való jogot, hogy szemet hunyjunk a szabályszegésük felett. A következő alkalommal pedig – amikor már egy agilisabb csúszdaőr van szolgálatban, aki rájuk szól – föl vannak háborodva a tilosban járó, megregulázott vendégek. „Két hete is itt voltunk, és akkor már lecsúszott a lányom!” – üvöltözött velem egyszer az egyik ilyen Bulldog Papa. Mire én megkérdeztem: „Két hete még 150 cm volt a gyerek, csak azóta összement, uram?”

Sokan persze nem adják fel és mindig a másikra hivatkoznak: „Pedig az előbb az a pirosgatyás kölök is lecsúszott a tilosban!” De nem kéne folyton másra mutogatniuk a saját előnyszerzésük végett. Ilyen kérdésekben nem jó hozzáállás az, hogy a Pista is köpködött, úgyhogy nekem is szabad. Veretesebben megfogalmazva: más jogsértése nem mentség a saját szabályszegésünkre.  

Van azonban egy kisegítő (szubszidiárius) szabály. Idézek a Házirendből: „Azokat a csúszdákat, amelyeknek használata 140 cm-es minimum testmagassághoz van kötve, a 130-140 cm közötti gyermekek is használhatják, ha szüleik, gondviselőik felelősség-átvállalói nyilatkozatot tesznek.” Tehát ha az apróság feje eléri a 130 cm-es csíkot, elmondom a vele lévő felnőttnek a teendőt: el kell menniük a szaunába, ahol a gyerek kap majd egy rózsaszín karszalagot, a felnőtt pedig aláírja a felelősség-átvállalói nyilatkozatot; csak ezután engedhetem le. Ezt a jogi szöveget – az „aquapark hexametert” – kb százszor el kell darálnom egy műszak során. Magyarul, angolul, németül. Állatira unom. Néha már azon gondolkodom, hogy rímekbe szedem és rapelve mondom el. Hátha úgy nem néz rám olyan csúnyán a szülő. 

Sok vendég úgy érzi, a csúszdaőrök fölöslegesek. Hadd meséljek erről valamit. Egyszer egy munkatársam pár percre kénytelen volt elhagyni az őrhelyét (mert szokás szerint órákig késett a váltás, és muszáj volt már elmennie vécére), így az egész emelet (a három legnépszerűbb csúszda) felügyelet nélkül maradt. „Ha nincs otthon a macska, cincoghatnak az egerek” – tartja a mondás. Ez történt itt is: a tisztelt vendégek úgy gondolták, most aztán bármit megengedhetnek maguknak, hisz úgysem fog rájuk szólni senki. Na, mondanom sem kell, hogy több baleset is történt. Pedig csak pár percig tartott az „exlex” állapot. Képzelem, mi lenne, ha azok a felelőtlen egerek nyitástól zárásig zavartalanul cincoghatnának… Ennyit arról, hogy van-e létjogosultsága a munkánknak.  

Noha a fürdő nem vállalja a felelősséget a szabálytalan csúszásokból eredő sérülésekért, nekünk mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ne legyen baleset. Nézzünk ebből a körből egy sajnálatos jogesetet. Tavaly egy kislány lecsúszott az egyszemélyes gyorsulási csúszdán (ez a legveszélyesebb attrakció ezen a helyen), aztán a sorban utána következő nagydarab férfi nem várta meg, hogy zöldre váltson a lámpa és a pirosban elindult. A súlya miatt a felnőtt beérte a kislányt és nagy sebességgel, hátulról nekiütközött. A gyerek azóta is kórházban van tüdősérüléssel. A figyelmetlen csúszdaőrt pedig kirúgták. Foglalkozás körében elkövetett, testi sértést okozó gondatlan veszélyeztetés valósult meg. Miért nem képesek felfogni az emberek, hogy ez a hely – jogi kifejezéssel élve – veszélyes üzem? Jobban oda kéne figyelni.

Itt aztán le lehet mérni, mennyire fegyelmezetlen a társadalom. A többségük annyira önző! Bele se gondol, mekkora veszélynek teszi ki az előtte csúszót, vagy a gyerekét. Elszomorító, milyen sok apuka és anyuka van, aki egyenesen rosszra bátorítja a csemetéjét: „Induljá’ má’, fiam, ne törőggyé’ vele, hogy még nem ződ a lámpa!” Milyen példát mutatnak így a gyereknek?! Ezek a látszólag ártalmatlan „játékok” valójában fokozott óvatosságot követelnek mind a vendégtől, mind az alkalmazottól. Majd én vigyázok rátok s gondolkodom helyettetek – morogtam egyszer, amikor már sokadszorra léptem közbe, gyakorlatilag kirángatva a piros lámpánál egy komplett famíliát a már említett egyszemélyes csúszdából. Ahhoz képest, hogy megmentettem őket egy garantált balesettől, még ki akartak rúgatni, mondván „elrontottam a napjukat”.

Pszichológiai tanulmányt lehetne írni arról, mennyire ostobán viselkednek itt egyes emberek. Minden csúszda „szájában” működik egy szenzor, egy szabad szemmel nem látható lézercsík; ha ezen áthalad valaki, a lámpa automatikusan pirosra vált. Akkor lesz megint zöld, ha a csúszó vendég áthalad a lenti szenzoron is, vagyis ha ismét szabaddá vált ez a forgalmas, nagy cső. Namármost az a kedvenc szituációm, amikor az egyszeri fürdőző „ződ” jelzésnél belép a csúszdába, áthalad az érzékelőn, majd tétován visszanéz és megrökönyödve tapasztalja, hogy „hoppá, piros lett… akkor most mégsem mehetek?” Nem is hinnétek, milyen sok vendégnek képes fejfájást okozni ez a váratlan fejlemény, e „logikai csavar” – sajnos még a felnőtteknek is. Ilyenkor idegesen sóhajtozva szólok nekik, hogy „semmi baj, magácska miatt váltott át a lámpa, szóval tessék nyugodtan lecsúszni.” Ők meg felháborodva esnek nekem: „De hát tilos jelzés van!” Ekkor általában már nehezen tudom tűrtőztetni magam, és elmondom, hogy nem a közutakon vagyunk: itt nem kell keresztező forgalomra számítani.

Ha ezek a szenzorok csak egy kicsivel beljebb lennének, akkor sokkal gyorsabban haladna a sor, és kevésbé keserítené meg a csúszdaőr életét a sok türelmetlen fürdőző. Ugyanis nevezetteknek van egy olyan idegesítő szokása, hogy a hosszú sorbanállás közben – még pirosnál – előre beteszik a csúszógumit a csúszda bejáratába, abban a hiszemben, hogy így hamarabb be tudnak majd szállni. Csakhogy ezzel épp az ellenkező hatást érik el: lassítják a sort, és nem látják, hogy a gumifánk épp beleér a szenzorba! Fogalmuk sincs róla, hogy megszakadt a lézer útja, ergo a lámpa nem vált át zöldre. Szimpatikus fürdőzőnk nem érti, miért piros még mindig a lámpa, holott az előző csúszó már rég leért. Várunk, várunk, a sor eközben még jobban feltorlódik, továbbra sincs szabad jelzés, az emberek morognak a nagy hőségben, kezd kialakulni a lincshangulat, és az értetlen főkolomposnak még van képe énrám nézni dühösen, amiért nem indulhat! Szerinte én vagyok a hibás a kialakult helyzetért. Mintha nem ő állna abban az átkozott érzékelőben! És ilyenkor aztán rá kell szólnom az illetőre, hogy legyen szíves, lépjen hátrébb, ha még ma sorra akar kerülni… De persze csak pár centit hátrál, vagyis még mindig bent áll a lézerben. Na, akkor megint kérni kell, hogy jöjjön ki teljesen a csúszdából, és várakozzon a csúszdán kívül, a padlóra fölfestett biztonsági sáv mögött, ami mellesleg nem dísznek van ott.

Döbbenetes, mennyire rosszak a mai gyerekek! Szemtelenek, kibírhatatlanok, nem tisztelnek senkit és semmit. Engem úgy neveltek, hogy ha vendégségben vagyok, mindig előre köszönjek a felnőttnek és bírjak magammal. De korunk gézengúzai szemrebbenés nélkül ugráltatják, lekezelik a csúszdakezelőt. Emellett szörnyen el is vannak hízva. Egyre kevesebben sportolnak. (Én az ő korukban napi két úszóedzésre, hétvégente pedig versenyekre jártam, és az iskolai szüneteket edzőtáborban töltöttem.) Némelyik óvodás máris húsz-harminc kg fölösleget cipel magán! Hogy fog kinézni negyven éves korára, ha már most ilyen kövér?! De ne csodálkozzunk azon, hogy így el vannak hanyagolva; a szüleik egész nap futnak a pénz után, és alig törődnek velük. Így aztán hétköznapokra marad a tévé meg a sok gagyi. Csak butulnak a Facebunkoo meg a valóságshowk előtt. Majd a Retek Klub felneveli őket! Hát ne csodálkozzunk, hogy nem tudnak viselkedni vendégségben. Sok a válás, a ritkán látott hétvégi apuci pedig max elhozza egy ilyen élményfürdőbe a csemetéjét. Ez a csonkacsaládi program. Az utánunk következő generációkat, és ezt a sok túlsúlyos, idegen nevű gyereket látva aggodalom tölt el: elvileg az ilyen Kevinek, Brandonok és Dzseniferek fogják majd megtermelni a nyugdíjamat…

A külföldiekkel általában kevesebb a gond. Ők inkább betartják a szabályokat és nem hőbörögnek (talán azért, mert nem hazai pályán vannak). Az osztrák, angol, amerikai vendégek általában barátságosak (ez az egyetlen jó ebben a munkában, hogy sokszor használhatom az angolt). A gyakran mackónadrágban, pulóverben fürdőző kínaiak példamutatóan fegyelmezettek, csak sajnos nem tudnak úszni; többnyire ki kell menteni őket a fogadómedencéből. Az indiaiakról ugyanez elmondható.

Csak egyszer vállaltam munkát éjszakai fürdőzéskor, aztán soha többet. Istenem, azt a sok kezelhetetlen, bedrogozott, részeg embert! Egy nap, zárás után pár perccel az egyik részeg fölrohant az emeletre és leugrott a magasból a sekély úszómedencébe. Eltörte a lábát. Azóta minden este tízig ott maradnia egy úszómesternek, hogy ez ne történhessen meg még egyszer. 

Végül kínkeservesen összegyűlt a kötelező 450 óra, de a diákszövetkezet nem volt hajlandó más munkát adni, csakis csúszdakezelőit. Nem akartam többé a fürdőben dolgozni, így aztán júniusban beosztottak a strandra. Kezdetben minden jól ment, de amikor júliusban jött a kánikula, sajnos jött a többezres tömeg is, no meg a még több konfliktus. „Istenem, add, hogy essen a jégeső, és hideg legyen!” – Nem hittem volna, hogy én, a nagy vízimádó, egyszer így fogok fohászkodni egy strand felé menet.

Megmondtam egy horrorisztikus műszak után a munkáltatónak: „Én a csúszdák üzemeltetését vállaltam, és nem azt, hogy megmérkőzzek a strand önjelölt gladiátoraival. Nem vagyok köteles ilyen életveszélyes körülmények között dolgozni. Szóval vagy odaküldenek több tettrekész biztonsági őrt, aki nem ijed meg a saját árnyékától, vagy hazamegyek!”

Több alkalommal is kivonult a rendőrség a strandra. Néztem, ahogy a napozók között szlalomozva, a híres Sün-alakzatban keresik a balhés „vendégeket”, és azokat, akik belógtak jegy nélkül. A zsaruk láttán bezzeg egyből jámborrá váltak a korábban még garázda magatartást tanúsító személyek. Szinte össze is haverkodott rendőr és bűnöző. Az egyik kollégám gúnyosan megjegyezte: „Na, Kovács12 őrmester mindjárt bekeni a főkolomposok hátát napolajjal.” Miután a rendőrök érdemi intézkedés nélkül távoztak, újra elkezdődött a balhé. Ahogy az előre borítékolható volt. 

Néha zárás után bicskát, tőrt találtunk az érkezőmedence rácsa mellett. Javasoltuk is a strandvezetőségnek, hogy a már meglévő piktogramok mellé tegyenek ki egy újat, amely egy piros vonallal áthúzott kést ábrázol…

Ennek az állásnak egyetlen haszna volt. Na nem az alacsony órabérre gondolok, hanem a motivációra, amit adott: még keményebben kell tanulni, muszáj minél hamarabb megszereznem a diplomát, hogy végre megszabadulhassak az ilyen alantas diákmunkáktól!  

A bejegyzés trackback címe:

https://itelet-pazmany.blog.hu/api/trackback/id/tr65614911

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.