A PPKE JÁK Hallgatói Lapjának blogja

Az amerikai álom – egy magyar joghallgató szemével

2013. május 04. - Ítélet

Szuper munka New York államban, sok-sok külföldi barát, nyelvgyakorlás, többezer dolláros álomfizetés, trópusi nyaralás, leírhatatlan eufória, zarándokút a filmes helyszínekhez, éjjel igazoltató, jópofa seriff, hurrikánszezon, autópályán átcammogó aligátorok, úszás egy rájával és Cayo-val, a delfinnel... Csupa felejthetetlen élmény, amiért érdemes volt kiutaznom e kontinensnyi országba.

Leginkább az motivált, hogy mindig is szerettem a kihívásokat, melyeken lemérhettem magam. A másik ok pedig hogy elegem lett a tétlenségből; egy ideje ugyanis minden iskolai vakációm eseménytelenül telt: örökké csak otthon gubbasztottam – komolyabb munka, pénz és nyaralás nélkül. Huszonéves egyetemista fiúként izgalomra, kalandra vágytam, mely kitölti a nyári szünet üres hónapjait, de túl is mutat azon. Noha korábban már dolgoztam Görögországban és Londonban, igazából egyik sem volt valami nagy szám. Így aztán elhatároztam, hogy szerencsét próbálok az Újvilágban!

A bátyám menyasszonya ajánlotta a figyelmembe a Camp Counselor USA nevű céget, mely nappali tagozatos hallgatók számára közvetít nyári munkát amerikai gyerektáborokban. Jelentkeztem hát, föltettem az önéletrajzomat, majd egy másfél órás, angol állásinterjú következett, mely felért egy felsőfokú nyelvvizsgával. Több pozíciót is megpályáztam: a camp counselor a táborozó gyerekekre felügyel, vagy épp apacs törzsfőnökként játszik velük; ám végül a support staff (tábori kisegítő személyzet) munkakörre nyertem felvételt a New York állambeli Berkshire Hills Emanuel Camps-ben. Lelkesen készültem a nyárra: „rágyúrtam” az angolra, fölvettem a kapcsolatot a leendő kollégákkal az interneten, meghosszabítottam az útlevelem, és végül beadtam a vízumkérvényt. Az USA Bevándorlási Hivatalának űrlapján ilyen muris kérdések szerepeltek: Tagja Ön terrorista- vagy gerillacsoportnak? Elkövetett-e már népirtást vagy más el nem évülő bűncselekményt?”

Az Egyesül Államok Nagykövetségén márciusra kaptam időpontot a vízuminterjúra. Az Embassy épülete gyönyörű helyen található: a Szabadság téren, a Parlament mellett. Öltöny, nyakkendő, vizsgadrukk. A kedves amerikai konzul negyedórán keresztül faggatott angolul; hol tanulok, melyik tagállamban készülök munkát vállalni, élnek-e odakint rokonaim, tervezek-e nyaralást a munka után, s tervezem-e, hogy végül „kint felejtem” magam? (Ezt régebben disszidálásnak nevezték.) Végül megkaptam a J1-es vízumot, ez tulajdonképpen egy nyomtatvány a fotómmal, amit az útlevelembe ragasztottak.

Letettem a vizsgákat a Pázmányon, elbúcsúztam a cimboráktól, váltottam némi dollárt az Astoriánál, majd legalább egy napon át pakoltam össze a bőröndömet. Még májusban szakítottunk Annamarival, az akkori barátnőmmel, úgyhogy június 5-én reggel nyugodt szívvel nekivághattam a nagy útnak!

Miután a reptéren elbúcsúztam az édesanyámtól meg a bátyámtól, a hirtelen rám törő magánytól elérzékenyülve, de ugyanakkor izgatottan mentem a hatalmas Boeing felé. Ekkor hasított belém a felismerés, mire is vállalkoztam, és hogy hónapokig nem fogom látni a családomat. Na, Tomikám, mostantól magadra vagy utalva; önállóan kell végigcsinálnod!gondoltam. Csak most döbbentem rá a dolog igazi súlyára. Egyszerre volt szívfacsaró és felemelő érzés.

Kimerített a 9 órás repülőút New Yorkba. Sokat beszélgettem az utastársaimmal. Kanada és Maine fölött közelítettünk úticélunkhoz. Felettébb furcsa jelenség a jetleg. Hiába éreztem úgy, hogy „nekem már este van”, a hatórás időeltolódás miatt ezen a földrészen még csak koradélutánra járt!

A Kennedy reptéren egy segítőkész magyar fiú várt a CCUSÁ-tól, aki taxival elvitt az Amsterdam Avenue-ra, egy diákszállóba. A szerződés értelmében az első éjszakámat itt töltöttem. Nagyon fáradt voltam, az időzónákon való átutazás miatt ez volt életem leghosszabb napja. Másnap reggel felhívtam a hostellből leendő főnökömet, hogy megérkeztem, és jöhetnek értem az e-mailben megbeszélt helyre, Wassaic állomásra. Ezután fogtam a bőröndömet s nekivágtam a belvárosnak. Nagyon izgultam, mert önállóan kellett eljutnom a Grand Central Terminalhoz és csak egy aprócska térképem volt. Na persze egyből eltévedtem. Dél körül nagy nehezen odataláltam a kétszintes központi pályaudvarhoz, ami a 42. utca és a Park Avenue sarkán található. Egy földalatti vágányról indult a szerelvény. Két órát vonatoztam vidékre. Az első munkapomra gondoltam. A pulzusom az egekbe szökött (bár ez a csinos, színesbőrű kalauznő miatt is volt). A végállomáson, Wassaic falunál leszálltam. Itt várt rám David, a tábor egyik munkatársa, aki furgonnal elvitt a Berkshire Hills Emanuel Camps-be. Erdő, tó, rusztikus faházak. Gyönyörű hely volt. A BHEC egy felnőtt és egy gyerek táborból áll, mindkét helyen dolgoztam.

Egy főiskolásokból és egyetemistákból álló, 50 fős, nemzetközi team tagja lettem. Akadtak itt mexikóiak, csehek, oroszok, ausztrálok, izraeliek, törökök, és persze helyiek. Egyből összebarátkoztunk, bár a klikkesedés zavaró volt. Frissen felújított, tiszta faházakban aludtunk. A vezetőség segített bankszámlát nyitni, s kaptunk Social Security Cardot is (TB kártya). A munka könnyű volt. Egy nap 8 órát dolgoztunk: hajnalban keltünk, előkészítettük az ételt a táborozó gyerekeknek, s a felnőtt vendégeknek, felszolgáltunk, mosogattunk, takarítottunk. Hat nap munka, s egy day off: így ment ez három hónapon át. Nem volt unalmas, hiszen sok idő jutott szórakozásra, csapatépítésre és sportra is. Mikor ráértünk, úsztunk a tóban, a medencében, filmet néztünk a tábor mozijában, buliztunk a közeli diszkóban, ismerkedtünk a baseball-lal, biliárdoztunk, teniszeztünk, bowlingoztunk, vagy elbicikliztünk Massachusetts-be, és ugráltunk a lélegzetelállító Bash Bish Falls szikláiról. Amikor először lenéztem a vízesésről a mélybe, inamba szállt a bátorságom. De lent, a vízben egy maréknyi gyerek bátorított, hogy ugorjak, azt skandálva, hogy „Jump! Jump!” Végül rászántam magam (hiába, a magyar virtus), és belecsobbantam a tíz fokos vízbe. Később jött a ranger és mindenkit kizavart az erdőből (nem vettük észre a „No swimming!” táblát). Olyan volt ez az egész, mint egy klassz osztálykirándulás és egy nyaralás keveréke.

És most mesélek egy kicsit bővebben a társaságról. Kezdem az oroszokkal. Rendkívül zárkózottak voltak. Kellett pár hét, mire nyitottak felénk. A közös munka kiválóan alkalmas arra, hogy összehozza a különböző származású embereket. Hamarosan már egyre többet lógtak velünk. Meséltem nekik a néhai édesapámról, aki a hetvenes években a Szovjetunióban dolgozott, és tanított nekem pár szót oroszul. Aztán elszavaltam a kollégáknak magyarul Tatjana levelét Anyeginhoz (na jó, csak az első négy sort). Szergej lett a legjobb barátom közülük. Ő a ruszki rock bandákat mutogatta nekem a YouTube-on, én pedig Akela és Pokolgép klipeket.

A mexikóiak voltak a legaranyosabbak. Adriel, a 23 éves orvostanhallgató lett a diningroom manager a gyerek oldalon, vagyis a közvetlen főnökünk. „Doc”-nak, azaz Dokinak szólítottuk. Omar, a mesztic srác csak egy szót tudott Shakespeare nyelvén, azt, hogy „yes”; Maribel, a kecsua származású kollegina talán még ennyit sem. Egyszer a Doki megkérdezte, tetszik-e nekem ez az indián lány. Én nem akartam udvariatlan lenni, ezért azt feleltem, hogy „Si”. Na, ez nagy hiba volt, mert egész nyáron össze akartak boronálni a csúnyácska Pocahontas-szal. Még spanyolul is elkezdtek tanítani, az esküvő miatt ugyebár...

A törökökkel is egy hullámhosszon voltam. A Muhammeddel való beszélgetések során kiderült, hogy semmit sem tudnak arról a bizonyos 150 évről. Nekik teljesen más történelmet oktatnak, mint nekünk. Az isztambuli közgazdászhallgató lány, Aysu (nevének jelentése: Holdvíz) még a tavasz folyamán vette fel velem a kapcsolatot a Facebookon, rengeteget cseteltünk, ismerkedtünk, így amikor az amerikai táborban először találkoztunk, magától értetődött, hogy egy nagy öleléssel üdvözöltük egymást. Annyira szép élmény volt a már említett reneszánsz költő nyelvén udvarolni neki.      

A pufi ausztrál lányoknak érthetetlen kiejtése volt. Ők voltak a vízimentők a táborban. A kóser szabályokhoz mereven ragaszkodó izraeliek is nagyon barátságosak voltak.

Ám haverkodásban és lazulásban természetesen a feketék jártak az élen. (Azt nem szabad kimondani ebben az országban hogy „néger”, mert politikailag nem korrekt és egyből megsértődnek rá. Ezt nagyon komolyan veszik. A helyes megnevezés: „Afro American.”) Big Bill és Tyron, az ősvagány harlemi cimbik állandóan rappelve beszéltek. Kellett pár hét, mire megértettem eltorzult kiejtésüket. „Yo, Thommy boy! That’s my bro” – vigyorogtak rám mindig azzal a világítóan fehér fogukkal.

Az amcsi gyerekek tényleg olyan rosszak, mint ahogy a filmekben látni. Mikor felszolgáltam nekik a több száz fős étkezőben, kibírhatatlan volt a lárma. A camp counselor-öknek sokszor megafonnal kellett rájuk parancsolni, hogy maradjanak csendben és viselkedjenek végre. Az elhízott kis gézengúzok sosem panaszkodtak, ha kimaradt a leves, ám ha késett a desszert s nem kapták meg a megszokott szénhidrát dózisukat, akkor aztán volt hiszti!

Az amerikai felnőttek kedvesek, bár kissé műveletlenek. Bárgyúak. Szórakozottak. Fogalmuk nincs a világ egyéb részeiről. Nem ismerik a térképet. Egy műszak után például felolvastam a People magazinból az idős, gyengénlátó vendégeknek, s megkérdezték, honnan jöttem. Mikor elmondtam, hogy Európából, azt hitték, hogy az egy ország! S mikor meséltem az egyik helyi kollégámnak, hogy nálunk a jogi egyetemen latin nyelvet kellett tanulni, nem értette, miért fontos „mexikóiul” tudnia egy magyar ügyvédnek...    

Amikor szabadnapot kaptam, mindig bevonatoztam a Nagy Almába. Manhattan (úgy ejtik: menhehhen) szigete kínálta a legtöbb látnivalót. Nem lehet leírni azt az eufóriát, amit a városnézések alkalmával éltem át! Ámuldoztam a Broadway fényei, a híres Fifth Avenue, a 90 méter magas Szabadság szobor, a kínai negyed és a metropolisz többi nevezetessége láttán. (Láttam az ENSZ palotát is, melyről nemzetközi közjogból tanultam.) Micsoda gazdagság mindenütt! Döbbenetes még belegondolni is, hogy ezt a várost – az agglomerációval együtt – csaknem 20 millióan lakják. Lenyűgöző az a hömpölygő tömeg! Csadoros nők, hászid rabbik, gyönyörű manökenek, hindu hotdog árusok, afro utcagyerekek, turbános szikhek, járdán térdeplő muszlimok, Wall Street-i tőzsdecápák, puerto ricói bevándorlók... Népek olvasztótégelye.

New Yorkban 28 metróvonal van. Némelyik járat másfél-két óra hosszú egyik végállomástól a másikig. Egy vonaljegy ára két dolcsi és ötven cent. Ellenőrök nincsenek, csak beléptető rendszer.

Megannyi film és sorozat játszódik itt (Reszkessetek betörők 2, Hair, Jóbarátok, Vaklárma, Krokodil Dundee, Nicsak ki beszél, hogy csak a kedvenceimet említsem). Fantasztikus volt fölkeresni a képernyőn látott helyszíneket.

Az Empire State Buildingre egy teljes délutánt szántam. Órákon át álltam sorba, mire egyáltalán eljutottam a liftig. Ezek a pompás, art deco stílusú felvonók tíz másodperc alatt röpítenek fel a legmagasabb toronyépület tetejére. Eközben az ember füle épp úgy bedugul a hirtelen nyomáskülönbségtől, mintha repülőn utazna. A többszáz méteres magasságból, vagyis a 102. emeletről szédítő kilátás nyílt a felhőkarcolók dzsungelére, a zseniálisan megtervezett, négyzetrácsos szerkezetű utcákra („hosszában” futnak az Avenue-ek, vagyis a sugárutak, „keresztben” pedig a számozott Streetek), a West Side-ra, az East Sidera, valamint a Central Park zöld négyszögére. A XIX. században éveken át építették ezt a mesterséges oázist a metropolisz szívében, több millió köbméter földet mozgatva meg. Sok hangulatos sétány, tó, rét, korcsolyapálya található itt, és egy állatkert.

A Big Apple egyetlen szomorú pontja a Ground Zero, a szeptember 11-i terrortámadás egykori színhelye, ahol a World Trade Center ikertornyai álltak.

A másik négy kerület (Brooklyn, Queens, Staten Island, Bronx) már kevésbé előkelő, de ezeket is utolérhetetlen, exkluzív atmoszféra lengi körül. Ahogy elhaladtam egy lepusztult, külvárosi High School mellett, láttam, hogy a bejáratnál fémdetektoros kapu van. Belépéskor minden diák köteles letenni a pisztolyát; tanítás után visszakapja...    

Apropó, iskola. Augusztusban a főnökünk jutalomból elvitt minket Bostonba, ahol megnéztük a Harvardot. A nevezetes egyetem mellett, egy internet caféban vettem fel a Neptunon az őszi félévre a tantárgyakat. Csak a könyvtáruk akkora volt, mint a mi Országházunk. Szerettünk volna belógni a török, cseh barátaimmal a campus épületeibe, de ez sajnos csak diákigazolvánnyal lehetséges. Az itteni jogi egyetemen is közel negyedmillió egy félévre a tandíj, csak nem forintban, hanem dollárban.  

Mikor augusztusban véget ért a children’s camp, az elégedett gyerekek a nevünket skandálva egyenként behívtak minket, a staff tagjait a diningroomba: We want Thommy!”. Hatalmas ovációval, tapsorkánnal mondtak köszönetet, amiért egész nyáron felszolgáltunk nekik. A szórakozott, ezerszínű Amerikában nem számít, honnan jöttél; itt még egy egyszerű kelet-európai pincérfiúból is lehet egy napra sztár.      

Nem sokkal később lecsapott Irene a Keleti Partra, evakuálnunk kellett a felnőtt tábort. Pár napig Great Barringtonban húztuk meg magunkat, míg elvonult a térségből a pusztító hurrikán.

 

Szeptember 7-én lejárt a szerződésem. Megkaptam az első kilenc hétért járó alapfizetést ($1290), a plusz napokért járó stipend-et, és a három havi borravalót. Vagyis összesen 4000 dollárt kerestem (ami kb. 860.000 Ft).

Az utolsó munkanapom végén összecsomagoltam, elhagytam a BHEC-t és New Yorkba utaztam, kijött hozzám Peti, a bátyám, aki ekkorra már nagyon hiányzott. Mivel épp nem működött a telefonom, majdnem elkerültük egymást. Végül kalandosan, de sikerült találkoznunk a pályaudvaron. Ekkor vette csak kezdetét az igazi buli, életünk legklasszabb nyaralása! Bérelt kocsival fedeztük fel e sokarcú ország keleti részét. 6000 km-t tettünk meg két hét alatt, és ezalatt 10 tagállamba látogattunk el. New Jersey, Philadelphia, Virginia, Maryland, Észak-, Dél-Karolina, Georgia, stb. A fővárosban, Washington D.C.-ben megnéztük a Fehér Házat és a kétkamarás parlamentet, a Capitoliumot. Savannah-ban pedig megtaláltuk azt a teret, ahol a Forrest Gump nyitójelenete játszódik a szélben szállongó tollpihével.

Florida tetszett a legjobban buja pálmafáival, langymeleg tengerével, banánkeltető hőségével és végtelen mocsaraival. Az Everglades lápvidék vizeiben több ezer mississippi aligátor él. Egy szeminol falu mellett lefilmeztünk néhány vadonélő példányt. Ezek még csak kölykök voltak; 190 centis hosszúságukkal aprócskának számítanak. Ijesztő belegondolni, hogy akadnak itt öt méteresre is megnövő monstrumok! Vigyázni kell velük, az utak mellett például jelzőtáblák hívják fel a figyelmet az aszfalton átcammogó hüllők veszélyére. Az itteni sintérek nem csak a kóbor kutyák befogására szakosodtak, hanem az úszómedencékbe betévedt aligátoroktól is megszabadítják a derék adófizetőket.

A mocsár körülbelül félszáz puma otthona is, ám sajnos egyet sem láttam ezekből a kecses nagymacskákból.     

Mikor már javában tartott a JÁK-on a tanítás, a bratyómmal Orlando-t, Disneylandet elhagyva megérkeztünk Sarasotába. Ez a Mexikói öböl gyöngyszeme. Óceánpartja arról híres, hogy itt a legfehérebb a homok egész Amerikában. Olyan, mint a porcukor.

Az óceánra épült, cölöpökön álló, több mint száz km hosszú autópálya a Florida Keys kisebb-nagyobb szigeteit köti össze egymással. Néha hosszú perceken keresztül csak hajtottunk a nagy kékség felett, és még mindig nem láttuk magunk előtt a következő szárazföldet...

Az egyik szigeten jegyet váltottunk a Dolphin Research Centerbe, ahol úsztam egy Cayo nevű, aranyos delfinlánnyal. Ezek a tündéri emlősök mellbevágóan intelligensek; az idomár egyetlen kézjelére tudják, hogy most a triplaszaltó mutatványát kell bemutatniuk. A delfinek is tüdővel lélegeznek. Hosszú percekig bírják a víz alatt, mikor fölbuktak levegőért, olyan hangon szuszogtak, mint az emberek!    

Egészen Key Westig mentünk, ez a kontinentális USA legdélibb pontja. Kuba innen már csak 90 mérföld. Itt lakott Hemingway, a háza most múzeum. A Southernmost Point után észak felé vettük utunkat.

Bud Spencer és Terence Hill filmjein nőttünk fel a tesómmal, ezért igazi autentikus élményt jelentett Miami Beach utcáin, strandjain sétálni, ahol e százszor látott vígjátékok játszódnak. Folyton ezek híres szállóigéiből idézgettünk: „A pisztácia  kifogyott”; „Bunkó vagy, Bugsy!”; „Te mondd, hogy rablótámadás, a te hangod mélyebb.”

A Key Biscayne öbölben (ahol a Kincs ami nincs-et forgatták) észrevettünk egy gyorsan mozgó, sötét árnyat a vízben, a parttól úgy tíz méternyire. Ahogy kiemelkedett a felszín fölé nyálkás, szürke testének egy része, azt hittük, hogy cápa! Le is fotóztuk. Később kijjebb úszott és akkor láttuk, hogy egy rájához van szerencsénk. Hevesen dobogó szívvel bemerészkedtem hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. De ahogy észrevett, egyből elinalt. Nagyon sebesen úszott azokkal a szárnycsapkodáshoz hasonló mozdulataival.  

Cocoa Beach egy csodálatos szörfparadicsom. Óriási hullámok (és alattomos medúzák) között lubickoltunk. Rengeteg volt ezekből az átlátszó bestiákból és baromira összecsípkedték a bőrünket. A végén már úgy éreztem, maga a víz is csíp. Amikor már nem bírtuk tovább, kimenekültünk a szárazföldre, hogy elmúljon az égő viszketés és a fájdalom. De azok a három méteres hullámok hívogatóan morajlottak felénk, és én arra gondoltam: Kit érdekelnek a medúzák?! Már csak pár napig vagyunk itt, és ilyen élményben úgysem lesz részünk otthon, a XVII. kerületben! Így aztán visszarohantunk a vízbe.   

Másnap nem találtunk szállást Petivel, így a kocsiban aludtunk az óceán partján. Nehezen jött a szemünkre álom, hiszen itt a trópusi éghajlaton még egy őszi éjjel is csak ritkán megy le a hőmérséklet 86 Fahrenheit (30° C) alá, nem beszélve a milliónyi, agresszív moszkítóról. Éjfél körül a tagbaszakadt seriff ébresztett minket, aki bevilágított a zseblámpájával és közölte: „You can not sleep here, son”. Kiderült ugyanis, hogy ez egy nemzeti park. Erélyesen kérte a papírjainkat. A bátyámnak nem volt természetes a mosolya, ahogy remegő (és a zseblámpa által megvilágított) kézzel elővette a kesztyűtartóból az útlevelét meg a jogsiját. A zsaru közben rászólt, hogy kerülje a hirtelen mozdulatokat és mindvégig látni akarja a kezét. Mögöttünk állt a Police feliratú, böhömnagy autó, benne a másik egyenruhás hústoronnyal, aki árgus szemekkel figyelte az igazoltatás műveletét. A visszapillantó tükörre szerelt miniatűr kamera biztonsági okokból elejétől végéig rögzítette a jelenetet. (Mikor kissrác voltam, annyiszor képzeltem magam az amcsi akciómozik izgalmas világába... de most hogy gyakorlatilag belecsöppentem, valahogy nem tűnt olyan szórakoztatónak.).

A seriff megnézte az okmányainkat, majd tanácstalanul tekintett föl ránk. Az orra alatt azt motyogta elnyújtott déli akcentusával: „Where the f...k is Hungary”?! Minden eddiginél jobban tudatosult bennünk, milyen messzire eljöttünk már hazulról. A szerv szerencsére nem bírságolt meg minket, amiért a parton éjszakáztunk. Sőt annyira jófej volt, hogy még útba is igazított: azt mondta, öt mérföldre innen, a Shark Key-en vannak parkolók, ott nyugodtan alhatunk. Végül beszólt a központnak a vállán lévő mikrofonon keresztül, hogy minden oké: „Situation cancelled.” Fellélegeztünk.  

Pár nappal később visszamentünk New Jerseybe, ahol leadtuk a bérelt kocsit. Épp időben értünk a JFK reptérre, ugyanis közelgett egy újabb hurrikán a Keleti Part felé.

Szeptember végén repültünk haza Magyarországra. Olyan jó érzés volt számomra csaknem négy hónap után hazatérni!

Hiányoztam az első előadásokról, szemináriumokról, de úgy érzem, megérte eddig maradni. Ez a nyár volt életem legszínesebb, legizgalmasabb időszaka. Tengernyi élményben volt részem, pénzt is kerestem, sokat fejlődött az angolom, és mindez csupán egy repülőjegy áráért! Kár lett volna kihagyni.

Alig várom, hogy visszamehessek a BHEC-be! Hiányoznak a külföldi barátok, akiket csak ott a táborban láthatok újra. Visszatérőként 800 dolcsival több lesz a fizetésem. Azt tervezem, hogy ezúttal a Nyugati partra és Hawaiira látogatok el.  

Sosem bocsátom meg magamnak, hogy több nyári szünetet is otthon begubózva töltöttem, ahelyett hogy értelmesen kihasználtam volna ezeket a júniustól szeptemberig tartó üresjáratokat.

Minden évben ki kellett volna mennem Amerikába!

Így bátran ajánlom a figyelmetekbe ezt a fantasztikus munka-, nyelvtanulási és nyaralási lehetőséget.

Ha kérdésetek van, keressetek meg nyugodtan:

Éljétek át Ti is az amerikai álmot!

Szabó Tamás

A bejegyzés trackback címe:

https://itelet-pazmany.blog.hu/api/trackback/id/tr785281415

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Budapester81 2013.05.05. 11:39:36

Én is szívesen mennék de sajna már kiöregedtem ebből családdal gyerekkel nem kivitelezhető. Pedig New York régi vágyam.

Krisztina_83 2013.08.28. 22:26:47

Nagyon szuper cikk, gratulálok!

Bizonyára sokan kedvet kaptak egy hasonló utazáshoz és kalandhoz!
A sok meló mellett azért rengeteg pozitív élményben is részed volt, ami nagyon nagyon fontos!

Várjuk a további cikkeket!!!