A PPKE JÁK Hallgatói Lapjának blogja

Ítélet

Interjú: "Mi még készen kaptuk az identitásunkat" - Beszélgetés Réz Andrással

2011. szeptember 18. - Ítélet

MIKOLA ORSOLYA

„Mi még készen kaptuk az identitásunkat!” - Beszélgetés Réz Andrással,
filmesztétával, műfordítóval, íróval, szerkesztővel, s lehetne még folytatni a sort, de a legfontosabb, hogy beszélgetés a tanárral, apával, az emberrel egy identitásválságot élő világban, egy nyüzsgő kávéházi forgatagban, az identitásról, médiáról, színházról s magáról az életről.

Identitás, önazonosság… Milyen nehéz is megtalálni önmagunkat. S mekkora szerepet játszik, milyen nehézségeket okoz az a temérdek információ, hatás, ami nap, mint nap ránk zúdul. Egyszer azt mondta, hogy sokkal könnyebb volt Önnek, mert anno még nem kellett „kosárból szedegetve válogatni az identitások között”?

Nekem tényleg könnyebb volt. Mi még készen kaptuk az identitásunkat, ma azonban már le kell menni az identitás-diszkontba, s végig kell turkálni a polcokat. Gyerekkoromban a környezetem révén kaptam egy hovatartozást, egy budapesti identitást, melyhez társult még egy másik család hatása is: akkori házvezető nénink, aki Eger környékéről származott mindig magával vitt vidékre, így megismertem egy más „világot” is. Bár én, mint városlakó, „gangos házas-identitással” ritka madárnak számítottam, furcsa beszédmodorommal, stílusommal… Kialakult bennem egy értékrendszer, mely persze a kamaszkor elérkezésével megkérdőjeleződött.

S az akkori kérdésekre sikerült már választ kapnia?

Igen. Tudom, hogy ki vagyok, de ezt nem mindig egyszerű összerakni azzal a világgal, amelyben élünk.

S mit vél a mai identitásválság okának? A túlzott rohanást?

Biztos, hogy benne van a rohanás, hogy elképesztő sebességgel kell élnünk. Mikor bemutatták a „The Social Network – A közösségi háló”-t a mozikban, rá kellett döbbennünk, hogy a Facebook alig több mint hét éves jelenség, s…

S fent van a Facebook-on?

Nem, tudatosan nem, mert már így is túl sokat lakom a világhálón, s akkor végképp felköltöznék. S ha egy „netizen” lennék, egy igazi világháló-polgár, akkor nem tehetném meg, hogy nem válaszolok valamire. Nem tehetném meg még azt sem a Facebook-on, hogy nem rakok fel új tartalmakat, nem frissülök. Már-már tapintatlanság lenne… De én nem szeretnék kiadni magamról bármit, s ha fenn lennék, onnantól lenne egy újabb szorongásom. Mert bármilyen furcsa, én szorongó ember vagyok… S akkor azon gondolkodhatnék, hogy Úristen, vajon válaszoltam–e az e-mail-ekre. Annak ellenére, hogy ez a fajta kommunikáció a világhálón zajlik, rémségesen valóságos. Talán még könnyebben meg lehet bántani a másik embert, mint a valós életben, amikor ott ülsz vele szemben. Ez a változás az egyik, meglehetősen nyilvánvaló ok, hogy az a kultúra, amiben élünk, minden korábbi időszakhoz képest sokkal rövidebb idő alatt képes sokkal jelentősebb változásokat produkálni. A politikai rendszerek változása nagyon gyors dolog: egy puccsot egy óra alatt is végre lehet hajtani, majd kiírunk egy új választást, s annyi. A gazdaság megváltoztatása már többéves folyamat, hiszen át kell állítani bizonyos fogaskerekeket. A kultúra pedig mérhetetlenül lassan hömpölyög, megváltoztatása évtizedes, évszázados feladat. Mert a kultúra nem más, mint a világhoz, a mindenséghez, az egymáshoz való hozzáállásunk használati utasításának rendszere… Ehhez képest rá kell döbbeni, hogy amit 10-15 éve tanítottam, mit sem ér, mert ez a használati utasítás is sokkal gyorsabban változik, mint valaha gondoltuk volna…

S Önnek kell a tanítási módszerén módosítani?

Nekem. Mert tanítani nem azt jelenti, hogy nosztalgiázom egy nyilvános térben, hanem hogy az a tudás, amelyet talán képes vagyok átadni, az szinkronizálható a jelennel. Mivel én a kultúra, a kommunikáció, a reklám és a populáris művészetek kérdését feszegetem, nagy marhaság lenne, ha például a mai filmet állandóan a némafilmből próbálnám levezetni. Pont fordítva gondolom: kezdjük megvizsgálni a mai filmet, médiát, s onnan kell eljutnunk ahhoz a ponthoz, ahol megtaláljuk a múltbéli csatlakozásokat, azokat az inspiráló elemeket, amelyek folyton jelen vannak.

S volt Önnek is hasonlóan gondolkodó oktatója?

Több is. Az első évben még a debreceni egyetemre jártam, ahol volt egy professzor, aki számomra mindig példa: az első órán bejött, bemutatkozott, s utána két órán keresztül azt magyarázta, hogy mit is jelent az ő neve. Ebből valamilyen hihetetlen eleganciával vezette le azt, hogy az indoeurópai nyelvek hogyan viselkednek, hogyan ágaznak el. Ekkor megértettem azt, hogy a jelennek egy pontjából sokkal izgalmasabban lehet levezetni a múltat, mint a múltból elindulva abban reménykedni, hogy egyszer csak megérkezünk a jelenbe.

Akkor Ön is ezt a mintát követi?

Megpróbálom. Az én tanítványaim sokkal nehezebb helyzetben vannak, mint én voltam. Őket túl sok benyomás érte, s nem kapták készhez azt a gondolatot, hogy fegyelmezetten, poroszosan kell haladni, végigjárni egy utat a boldog célig. Mindenki azzal szapulja őket, hogy sokkal hülyébbek, mint annak idején mi voltunk. S ez egyáltalán nem igaz. Egyszerűen arról van szó, hogy mi sokkal kevesebb információval kellett, hogy gazdálkodjunk, míg rájuk naponta rengeteg információ zúdul. Úgy gondoltam, hogy nekem az is a feladatom, hogy ezeket a nagyon vegyes benyomásokat rendezzem, hogy jobban értsék a jelent. Hogy lehet, hogy egy teljesen normális, értelmes, egyetemre járó egyed ugyanúgy bedől a bulvársajtó marhaságainak, mint egy iskolázatlan, munkanélküli?! Miért van az, hogy elhiszi a manipulációt, pedig ő arra lenne predestinálva, hogy leleplezze őket! A televízió a XXI. század első évtizedeire a szórakoztatás eszközévé vált. Nincs presztízse annak, ami elhangzik benne.

Lehet, de az emberek mégis elhiszik! Azt gondolják, hogy az a valóság.

De akkor is szórakoztató ágazat. Attól, hogy az emberek azt hiszik, hogy valóságot látnak, attól még nem az. Csak nézik, mint nézők. Nem arra használják a belőle származó információt , hogy hatására megváltoztassák a világot, hanem csak másnap újra le akarnak elé ülni. Beavatkozásuk pusztán egy emelt díjas SMS, nem más.
Ez azért mégsem ilyen jelentéktelen hatás… A probléma ott van, hogy a befogadásban változtunk meg. Kezdetben, ha történt valami az adás folyamán, amit érdemes volt megvitatni, akkor ezen felbuzdulva bekopogtak a szomszédba és megkérdezték, hogy mit gondol a másik. Megdumálták. Aztán ez az egész kezdett felborulni. A nemrég elhunyt Gerbner György, a média pápája ún. értékkultivációs elméletében rávilágított arra, hogyan is működik ez az egész: ha azt hallom, hogy embert enni nagyon egészséges, de én egy értékkel bíró társadalomban nőttem fel, akkor hiába hallom ezt, hiszen tudom, hogy embert enni nem való. Gerbner arról beszél, hogy a média akkor tud hatékonyan eljárni, ha az emberben lévő értékmintákat tudomásul veszi, és ezekre épít.

Vannak még ilyen értékminták?

Közben megváltozott a világ: az emberi közösségek szétzilálódtak, a családok is másképp működnek. Gyerekkoromban még együtt nézték a tv-t és kommentálták a látottakat, ennek során a szülők átadtak egy értékmodellt. A változás lényege, hogy a tv egyetemes forrás, mely ad nekünk valamit és mi erre reflektálunk. Tehát a beszélgetésünknek már nem a valóság a tárgya, hanem az elénk állított színjáték, és annak a más fikciókhoz való relációja. Az emberek ülnek a televíziók előtt, s ha olyasfajta valóság-imitációkat néznek, amilyenek most dübörögnek, akkor erről úgy beszélnek, hogy akár ölre is mennének érte, hogy kit szeretnek, kit utálnak… Pedig ez egy mesterségesen előállított fikció, marketing-kommunikáció.

S hogyan lehet ez ellen tenni? Mivel lehet védekezni?

Csak azzal, hogy felértékeljük hús-vér kapcsolatainkat. Jobban törődünk a környezetünkkel, a világ azon kicsiny részével, ami a mienk. Amikor Anna lányom kicsi volt, ráébredtem, hogy a televízió milyen sátáni fenyegetés: mikor beraktam a videóba a „Hófehérke és a hét törpé”-t, ő kérte, hogy maradjak vele… Maradtam. A fák ágai mint karmos kezek kinyúltak Hófehérke után. Félelmetes volt. Aztán Hófehérke kiért az erdőből, és a kislányom közölte, hogy most már mehetek. Ott kellett lennem mellette. Mert félt. S akkor értettem meg, hogy egyszerűen nem hagyhatom magára.

S mennyiben lehet a médiának identitásképző szerepe?

Semennyiben, mert akkor még néhány törmelékesen megmaradt értéket is szétporlasztana. Az embereknek a hétköznapokban kell megélniük a valahova való tartozásukat. De Magyarország furcsa vidék. Kialakult például a jelképes politizálás, ami azt jelenti, hogy vannak megkülönböztetett napok, amikor gyakoroljuk magyarságunkat, de a normális életnek nincs hírértéke. Hogyan lehetne arról beszélni, hogy rendesen éljük az életünket?! Az a való világ, melyben otthonosan és biztonságban érezzük magunkat, nem rakható a képernyőre, mivel az életünk nem egy előre kifundált forgatókönyv. Nem játszunk a nap huszonnégy órájában mások által írt szerepeket. Itt nemcsak a kiszavazás veszélye áll fenn. Felelősséget viselünk magunkért, másokért, a világért, a média pedig a felelősséget tompítja le.

De mégis, hogy lehet azt az értékrendet, ami révén eligazodunk, megkülönböztetjük a minőségit a silánytól, magunkba szívni?

Ma már felborul a Gerbner-modell: ő még azt feltételezte, hogy a család, a közösségek révén az ember magára szedi az alapértékeket. De napjainkban már családon belül is mindenkinek megvan a maga televíziója, amin lehet, hogy mást néz, elveszítve az értékek szinkronizálásának lehetőségét. Ráadásul az értéknélküliséget meg lehet szokni: nem biztos, hogy azzal, amit látok, egyetértek, de ha nagyon sokszor látom, akkor megszokom, hozzászokok. Van John Wyndhamnek egy remek science fiction novellája, a „Szemfényvesztés”, melyben egy fiatalember felszáll a metróra valahol Londonban, s egyszer csak kihunynak a fények, s akkor már csak páran vannak a kocsiban… Őrjítő sebességgel száguldanak, majd egyszer csak megállnak, s kiszállva furcsa, szarvas-patás lények fogadják őket, mintha a pokolban lennének. És már mindenki kezdi elfogadni. De hősünk nem fogadja el, hogy ez valóság, hangosan kimondja, hogy ez szemfényvesztés, s ettől minden összeroppan. De hol van ma az az ember, aki kimondja, hogy ez nem valóság?! Inkább megvonjuk a vállunkat, s azt mondjuk, hogy jó, jó, amúgy erkölcsös ember lennék, de könnyebb megrándítani a vállam és elfogadni, hogy a televízió már szórakoztató médium…

Mégis, nem lehet valami kontrollt, normát szabni? Önnek kialakult már egy értékrendje, mely alapján azt mondja, hogy inkább kikapcsolja a készüléket, de más észre sem veszi az ámítást.

Intézményesíteni a kontrollt lehet, de nem érdemes. A jogszabályok többet rontanak a világ állapotán, mintha nem lennének. Külsőként határozzák meg azt, aminek belsőnek kéne lennie. Nálunk a moralitás egy unalmas és kellemetlen téma, ritkán beszélnek arról, hogy mi erkölcsös. A jogszabályalkotók imádják a jogszabályokat, melyek mögé majd ellenőröket lehet állítani… A világ arról szól, hogy arra figyelek, áll–e rendőr az út szélén, s ha áll, betartom a sebesség-korlátozást. Sokkal biztonságosabb az a társadalom, amely belülről éli meg mindezt, szokásként, erkölcsként, társadalmi normaként. Nem a jogszabály ellen vagyok, de a jogszabályok szaporítása azt a veszélyt hordozza magában, hogy nem is próbálják a valós felelősséget megmutatni. A jogszabályokat egymagamban is tudom értelmezni, az erkölcsi normákat nem, mert erkölcsi ítéleteket a közösség alkot. S ezek kellene, hogy meghatározzanak engem.

Nem gondolja, hogy azért vannak a jogszabályok, mert már az emberek nem érzik ezeket a normákat és nincs is ilyen kritikus „közösség”?

Mai napig hiszek abban, hogy az emberek normálisak, s ha értelmesen, emberien beszélnének velük, megértenék és változtatnának. A közösségre meg vágyunk, ezért van az, hogy a világhálón megpróbáljuk újjáépíteni. Elemi igényünk van arra, hogy az élményeinket kicseréljük, bár megvannak a csapdái a virtuális közösségnek, hiszen nagyon-nagy hányadában színjáték az egész. A lájkolás már egyáltalán nem azt jelenti, hogy tetszik valami, hanem azt, hogy annak a közösségnek a tagjai látják, hogy én azt lájkolom, így részévé váltam az azt lájkolóknak. 

A virtuális közösség színjátéka mellett a való világ színháza is kizökkent: minden modernizált… Én nem a saját korom színpadon megjelenített változatát szeretném látni. Miért kell mindent átalakítani?

Mit szólna hozzá, ha a Vígszínházból kihoznák a székeket és állva lehetne csak nézni az előadást, rágcsálás és sörözés közben, míg a színpadon csak férfiak játszanának. Női szerepeket is. Ráadásul a nézők olykor bekiabálnának. Mert hát Shakespeare idején a Globe így működött. Jó lenne?! Mindig mindent modernizáltak! Az írott drámát a színházban való bemutatáshoz mindig átírták, hisz teljes terjedelmében ma már nem játszható el, másrészt néhány nemzedék alatt elavul a nyelvezete.

De Önnek tetszik a mai színház?

Nekem nagyon. Épp az a bajom, mikor megpróbálnak egy feltételezett eredetihez visszamenni. Pont az a lényeg, hogy a szöveget mindig meg kell próbálni újraértelmezni, aktualizálni. Mindig az érdekel, hogy felfedeznek–e benne valami provokatív, aktuális tartalmat. A színház a közösségi létezés, a felelős gondolkodás helyszíne. Nem a gyönyörködés a célom, hanem hogy tartsanak görbetükröt elém. Mert lehet, hogy amit a színpadon látunk, az még nem a valóság, de ha nem szembesülünk vele, hogy milyen lehet, akkor akár a rémálom már másnap valósággá válhat. Azt várom a színháztól, hogy engem mint társadalmi lényt, s nem esztétát szólítson meg. Nekem a színház sokkal inkább közösségi tér, mint a kifinomult művészeti párbeszéd színtere.

De sok ember fel sem ismeri azt, hogy tükröt akarnak tartani nekik! S egyesek még normálisnak vélhetik a látottakat…

Ezért kell kellőképp provokatívnak lenni, hogy az ott ülő néző ismerje fel, hogy az a színház róla szól. Gogol még azt mondta: „Nevettek? Saját magatokon nevettek!”. Ha egy rendezés nem képes arra, hogy megtalálja azt a jelen idejű üzenetet, mely világosan mutatja, hogy ilyen a világ, akkor az nem jó. Az a fajta időtlen klasszikus műveltség, amelyre olyan sokan hivatkoznak, sosem létezett. Azt hiszem, az emberek mindig is a saját jelenükben éltek, és ezt csak az idő szépítette meg.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://itelet-pazmany.blog.hu/api/trackback/id/tr643235644

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Megnehezíti az életem az állandó szorongás 2011.10.04. 23:49:55

19éves férfi vagyok. Pár hónappal ezelőtt egy komolyabb mandulagyulladásom volt. Tünetként jelentkezett nálam egy elég bosszantó folyamatos hányinger, rosszullét. Nem mertem bejárni előadásokra, nem akartam, hogy ott mindenki előtt rosszul legyek. Kerü...

Trackback: Az elviselhetőnél jobban szorongok 2011.10.04. 23:48:41

Nekem az a gondom, hogy az elviselhetőnél jobban szorongok, aminek fizikai jelei is vannak (pl. a gerincem körüli izmok görcsben vannak, egyszerűen nem tudom kihúzni magam). Az egy dolog, hogy ezt belülről megélni és elviselni nagyon nehéz, de sajnos a...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.