A PPKE JÁK Hallgatói Lapjának blogja

Ítélet

Film: Hasadt Hattyúk Tava - Fekete hattyú elemzés

2011. július 01. - Ítélet

A. B. CHRONOS

Jelen írásom a korábbiakhoz képest eltérően alakul, tekintettel annak megjelenési környezetére (bizony-bizony szerény magazinunk is kinőtte az offline állapotot és immár online is olvasható, szebb, több, jobb). A blogon az újsággal ellentétben nem az aktuális mozifilmek ajánlói olvashatók majd tőlem, hanem korábbi – általában DVD-n frissen megjelenő – filmek újra megtekintéséhez kívánok (nagyobb) kedvet csinálni. Itt ennek megfelelően kiindulópontként számomra az fog szolgálni, hogy az adott filmről már mindenki (?) hallott, így annak részletezésébe helyenként mélyebben bele fogok menni (vagyis helyenként lelövöm a poént is), mint azt az újságban teszem. Jöjjön tehát az első ilyen szösszenet, az utóbbi idők egyik legérdekesebb, nálunk DVD-n idén júliusban megjelenő filmjéhez!

A Fekete hattyú című film megtekintése után az embernek egyik első gondolataként ez jut eszébe: hát igen, Aronofsky újra megcsinálta. A híres rendező a matemaikus-gengszterfilm (Pi), drogos dráma (Rekviem egy álomért), időutazásos románc (A forrás) és a pankrátor életműfilm után újra előszedte a szinte már unalomig ismételt skizofrén főhős karaktert és egy remek történetet kerekített köré, olyan látványvilággal, ahogy azt már megszokhattuk tőle.

A történet nagyon egyszerű: Nina (Natalie Portman), a balerina főhős, beleőrül a munkájába. Összeroppanásához adott minden: az életére teljesen rátelepedő, Ninát egyedül nevelő, anya – aki szintén balett táncos volt, de e karrierjét fel kellett adnia lánya születése miatt és ezért benne akarja látni mindazt, amit ő érhetett volna el –, a balerináival viszonyt folytató rendező – aki rendszeresen kikezd Ninával –, valamint a szerep: a Hattyúk tavának főszerepe, mely kettős szerep. Mivel egy gonosz és egy jó ikerpárról szól a történet, a príma balerinának két különböző karaktert is meg kell személyesítenie, ami Ninának nehezen megy. A jó testvért remekül tudja eljátszani, azonban a gonosz testvér túlzott kihívást jelent számára. Ez lelki kettészakadást kíván, hiszen a gonosz testvér felszabadult és erotikus, aki elcsábítja a herceget, vagyis megtestesít mindent, ami tőle – a csak munkájának élő, magánélettel, főleg nemi élettel egyáltalán nem rendelkező lánytól – távol áll. A szerepre viszont szüksége van, csak ezzel szakadhat ki a szürkeségből és érheti el azt az elismerést, amiért egész életében keményen dolgozott. Ezért olyannyira beleéli magát szerepe(i)be, hogy a végén ténylegesen elhiszi: ő az elátkozott fehér és a csábító fekete hattyú is egyben.

Aki megnézi a filmet, ne a tipikus elmehasadásos filmre számítson. Itt nincsen csavar a film végén, nem kell hatalmas katarzisra számítani: ez nem a Harcosok klubja vagy az Azonosság. A néző már a film elején tudja: valami nincs rendben Ninával. Folyton furcsa dolgokat lát, általában saját tükörképe vagy egy róla készült rajz elevenedik meg. (Ez egyben a rendező technikája is a – képzelt – gonosz és a jó főhős megkülönböztetésére: Nina mindig világos ruhákban jelenik meg, míg másik énje sötétekben és mindig külső alakban, vagy a tükörben vagy egy másik ember képében. Ezzel erősítik meg a néző számára, hogy a jó Nina, a „normális” Nina a valódi, a gonosz, önpusztító Nina csak a képzelet szüleménye.) Mindemellett feltűnik egy új balerina is a színen: a nagyvárosból jött Lily (Mila Kunis), aki bár tánctudását tekintve nem ér fel Ninával, azonban dinamikus előadásmódjában a tökéletes fekete hattyút testesíti meg. Ez már Ninának is sok, látomások gyötrik, melyekben Lily a helyére pályázik és fúrja őt mindenhol. Így Nina gonosz énje kettős arcot kap: hol saját magát, hol Lilyt látja maga előtt. A folyamatos lelki stressz pedig odáig vezet, hogy elméje – amely addig küzdött, megpróbált a valósághoz ragaszkodni – összeomlik és elhiszi, tényleg ő a hattyú. Az ősbemutatón alakítása páratlan, mind a fehér, mind a fekete hattyút kitűnően alakítja, a műsor végére – elhomályosult tudata szerint – szárnyai nőnek és a nagy finálénál, ahol az átoktól megszabadult főhősnő eldobja magától életét, valóban leszúrja magát. Mindez azonban számára az én küzdelmeként zajlik le. Azt hiszi, valójában ellenlábasát, Lilyt szúrja le, azonban mikor megjelenik az öltözője előtt az emlékezete szerint a zuhanyzóban elvérző táncosnő, rájön, nem a másikkal, hanem belső gonosz énjével harcolt, melynek vége a fehér hattyú, az ő valódi énjének halála. A film az előadás befejezését követő ovációval zárul, miközben ő, az ünnepelt táncos, átszellemülten a megkönnyebbüléstől, csendben elvérzik a díszletek között.

Aronofsky filmjében így a balett történetét és a főhősnő valódi életét vegyíti össze. Már a kezdő jelenet Nina álmáról szól, miszerint a varázsló elátkozza őt – ezt említi is anyjának utána –, majd követi a sebhely megjelenése a hátán, melyet valószínűleg ő kapart ki álmában – ez lehet a másik énjének „bemutatkozása” –, azonban később számára az átalakulása kezdetét jelenti: innen kezdenek tollai kinőni. Ezzel párhuzamosan szakad rá a főszerep, a folyamatos gyakorlások, a rendező próbálkozásai és anyja (időnként túlzottan) aggódó odafigyelése. Pihenésre nem marad ideje, ha nem bent táncol a többiekkel, otthon anyja felügyelete alatt készíti ruháit, cipőit. Kitörési kísérletei kudarcot vallanak: amikor – megfogadva főnöke tanácsát – „lazítani” próbál, anyja visszarántja őt. Szobája nem zárható (bár ezen később próbál változtatni), magánélete nincs. Ahogy az általa megszemélyesített karakter (Odette) újra ember akar lenni, ő (metafórikus) hattyú, hogy véget vethessen eddigi szenvedéseinek. Mindeközben szembesül elődje „visszavonulásával” is: az előző príma balerinát menesztése után baleset éri, lábai több helyen eltörnek, így soha többet nem táncolhat. Ez is csak még inkább arra készteti Ninát, hogy a legtöbbet, legjobbat nyújtsa és a lehető legmagasabbra törjön, amíg teheti. A fekete hattyú képében pedig – ahogy a balettben is – megjelenik ellenlábasa, Lily, stílszerűen mindig sötét ruhában, hogy elvegye tőle a szerepet. És bár mind Odette mind Nina kívánsága beteljesedik végül, annak kiélvezésére már nincs lehetőségük, belehalnak céljaik elérésébe.

A Fekete hattyúban visszaköszönnek a rendező korábbi filmjeiben alkalmazott technikák: az összevágások (bár ezek az előző filmjeihez képest csak a főszereplő teljes összeomlásánál kezdenek sűrűsödni), kézi kamerázás a Rekviemből, a néző folyamatos kétségek között tartása a Forrásból. Végignézve a filmet nehezen tudjuk eldönteni: vajon amit látunk, az Nina képzelgése, vagy a valóság? Egyetlen segítség ebben a többi szereplő reakciója (az ilyen típusú filmek rávezetik az embert ennek figyelésére): ha látják és hozzászólnak a történtekhez, az vélhetően tényleg megtörtént. A számos, csak Nina nézőpontjából mutatott jelenet miatt viszont sok nyitott kérdés marad a film lezárását követően is. Vajon az anyja tényleg rátelepedett Ninára, vagy csak aggodalmát tekinti eltúlzottnak? Vajon a rendező tényleg ki akart vele kezdeni, vagy csak alakítását akarta hitelesebbé tenni (a film végi csók után mutatott arca megkérdőjelezi addigi szándékait)? Vajon elődjét tényleg baleset érte, vagy szándékos gázolásnak esett áldozatul (egyik kitörése alapján a rendező is gyanúsítható)? Végül: vajon Lily tényleg a szerepére pályázott, vagy csak ő hitte azt? Ahogy A forrásban is, itt is a nézőre bízza Aronofsky ezek megválaszolását.

A film zenéje magával ragadó, sokszor érthető módon a balettből vett dallamokkal. A rendező ehhez ismét a már több (pontosabban mindegyik) filmjéhez zenét komponáló Clint Mansellt kérte fel zeneszerzőnek, aki nem okozott csalódást most sem. (Az Álomgyárban több ilyen összeszokott páros is kialakult már az utóbbi időben, akik több filmen, vagy mindegyiken összedolgoznak. Ilyenek például a szintén rendező-zeneszerző Robert Zemekis-Alan Silvestri duó, vagy a híresebb Tim Burton-Johnny Depp páros.)

Végül pár szót a színészekről: bár eleinte furcsálltam Portmant ebben a szerepben, végül kiderült, hogy remekül tudja alakítani az összeomlás szélén álló táncost, már csak alakjából kiindulva is (ki hinné el egy testesebb, esetleg nagyobb „adottságokkal” rendelkező színésznőről, hogy valóban egész éltében táncolt?). Mivel nagyrészt a főszereplő vívódásának lehetünk tanúi, a többi színész alakítás terén a háttérbe szorul. Mila Kunis csak rövid epizódokra tűnik fel, ahogy a rendező-koreográfus, Vincent Cassel és Nina anyja, Barbara Hershey is. Alakításuk erős (főleg az anya kiborulásai lánya miatt), ahogy a karakterek nagy része a filmben, azonban nincs idejük kibontakoztatni tehetségüket. Megemlíthető még e téren a Nina elődjét alakító Winona Ryder is, akit én személy szerint csak a stáblistából fedeztem fel, mivel csapzott haja folyton arcába lóg, arca felismerhetetlenné vált emiatt.

Összegzésként elmondható, hogy egy erős drámáról van szó, a rendezőtől mondhatni tipikusan abszurd módon előadva, mely leginkább a megosztó filmek közé sorolható (ahogy mellesleg Aronofsky többi filmje is): vagy nagyon tetszik az embernek, vagy nagyon nem. Ennek megfelelően csak azoknak tudom ajánlani, akik vagy szeretik az efféle skizofrén vívódásos filmeket vagy ismerik (és szeretik) a rendező korábbi műveit.

A film a Velencei Filmfesztiválon Marcello Mastroianni-díjat nyert, Natalie Portmant pedig alakításáért BAFTA-, Golden Globe- és Oscar díjban is részesítették.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://itelet-pazmany.blog.hu/api/trackback/id/tr733029482

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.